Ma ismét vasutasnap lesz sajnos
Tervezem az eljutást, és hazajutást a Bill koncertre.
Debrecenig valahogy eljutok, az már megszokott.
Kimegyek a pályaudvarra tetszőleges időpontban, és valamikor csak közlekedik valamelyik vonat.
Kb. ennyire stabil most a helyzet.
Balmazújvárosban azonban mégsem szeretnék ottragadni éjszakára, megpróbálok hát mindent.
Debreceni pályaudvar, pénteken.
– Mely vonatok mennek, jönnek holnap délután Balmazújvárosba, Balmazújvárosból? – kérdezem.
– Most soroljam el mindet? – jön a válasz.
– Az Elvira szerint 6 db van oda, 5 vissza. Ezek közül gondolom, a fele közlekedik. Csak ezek érdekelnek. Nem kérek lehetetlent. – kezdek ideges lenni.
– Ha megnézte, akkor miért kérdezi? – ő is ideges.
– Mert a napokban kevés az Elvira, és a MÁV honlap igazságtartalma.
– Pedig én is csak ezt tudom mondani.

Nem terhelem tovább.
Tanulva az esetből megvárom a szombatot.
Az már mégiscsak aznap.
A debreceni pályaudvaron – többszöri tapasztalat alapján – fölösleges információt kérni, marad a telefonos ügyfélszolgálat.

A hölgy készséges.
Számítógépemen az egyik ablakban a MÁV közlemények (15.-ei dátum!) másikban az Elvira, fülemen a telefonos ügyintéző.
Mondom, türelmes, készséges, tényleg próbál segíteni.
Persze itt is elhangzik a “Konkrétan melyik vonattal szeretne utazni?” kérdés, de ő hamar megérti, inkább egy időintervallumban szeretnék érkezni, ehhez kellene vonat.
Elmondja, amit tud.
– És ez biztos? – kérdezem, mert a hangsúlyában van valami, ami óvatosságra int.
– Erről kaptunk tájékoztatást. – kapom a korrekt választ.
Eszembe jut valami.
– Lehet mégegy kérdésem? Hétfőn Nyíregyházáról 6:19-kor Debrecenbe induló vonat közlekedni fog?
– Pillanat… igen.
– Ezen a héten nem közlekedett…
– Nálam az van, hogy igen…

Itt köszönöm meg az információt.
Békében válunk el.
Nem hibáztatom a tájékozatlanságáért, nem ő tehet róla.
Ezt kapja.
Mint ahogy az utasok is…
…és ahogy olvasom, tanévkezdésre újabb sztrájk készül.

Én meg önző módon azon gondolkodom, elinduljak-e a Bill koncertre?

Kártyát pénztáros beforgat.
Lehúz.
Utas fém védőlemezt elhúz.
PIN-t beüt.
Bank leemel.
Egy nyugtát pénztáros kinyomtat.
– Pillanat! – mondja és elsiet.
Kolléganővel vissza.
Konzílium.
– Nem baj, ha nem adok nyugtát, csak egy példány jött ki, az kell nekem.
– Fénymásoló? – próbálkozik az utas.
– Az nincs – érkezik a válasz.
Nyugtázom, hogy nem vezettek félre, mikor pár hónapja nekem is ezt válaszolták, bár azóta sem hiszem el.
Utas beletörődik.

Gondolkodom, hogy kölcsibe kérem egy arra járó kalauz sípját, de úgysincs Fair Play feliratú kártyám…

Megszerzem a helyjegyemet az IC-re.
A fülke ajtaja igen agresszív.
A csomagot már nem engedi be az előző utassal, hiába próbálkozunk a kilinccsel.
Okos enged.
Meg a kezét is nyomja már az ajtó.
Csomag kinn marad.
Gyors ajtónyitás.
Csomag gyorsan be.
Ajtó támad.
Sikertelenül.

Már tudom, nem mehetek a csomaggal.
Következő nyitással be.
Szólok a mögöttem jövőnek.
Hiába.
Az egyik gyermek kisebb ütéssel jut át.
Család átzsilipel.
Apuka győzködi a gyereket, nem is fáj.
A kalauz (bocs, utaskísérő) majd Pesten szól, hogy nézzék meg.
Nem tesz ki írást.

Az ajtón halad át éppen.
Eszembe jut, mi lenne, ha utánaszólnék: Egy pillanat!
Gyanútlanul visszafordulna.
Hiába nyomná a kilincset.
Az odazárt gyerek már nem sírna.

…de nem vagyok ennyire gonosz.