Ismét van egy hetem, amit bárkinek odaadnék. Persze nem vagyok ilyen gonosz, így megtartom magamnak. De azért mesélek róla. 😉
Kb. egy hete sikerült belázasodnom. Nem nagy ügy, gondoltam, a szokásos egy Aspirin C és kész. Másnap mindenképpen be kellett mennem a munkahelyre, így megtettem. Hasonlóan kedden is. Fogyott az Aspirin, és szerdán eldöntöttem, irány a doki.
Egy ideje gondolkodom már, hogy másik helyet kellene keresnem, de az ember nehezen vált. Érkezésemkor most valamilyen papírmunkát végeztek, így közel egy óráig semmi nem történt a váróban azon kívül, hogy gyűltek a betegek. Aztán jött a szaladgálós rendelés. Ennek először örültem, mert gyorsan fogytak előlem, bent azonban már nem teljesen így éreztem. Kb. fél perc, majd a kapjon antibiotikumot, pénteken jöjjön vissza és táppénz szöveg után a doki el is tűnt a másik ajtó mögött.
A gyógyszertárban kifizettem reménybeli gyógyulásom árát, kaptam egy mosoly mellé egy “Kevés volt az Aspirin?” kérdést, mert pár napja ugyanitt vettem saját kezelésem kellékét, aztán irány haza.
Gyógyszer be, ágy, lőtt medveség. Unalmas, de jóleső semmittevés, majd olvasgatás.
Másnap hasonlóan, de már bátrabban kis kimozdulással. Kell a friss levegő, és kell kis mozgás is, meg ki tudja még, mi.
Harmadnapra feltámada… ja, ez másik szöveg.
Szóval harmadik nap irány vissza a dokihoz. Reggeli készülődés. Hmm. megcsípett valami. Egy piros pötty. Majd elmúlik. Készülődés tovább, és szép lassan túró rudinak öltözés. Mert a piros pöttyös az igazi. Hát nem!
Mindenesetre hosszú hónapok óta most láttam igazán érdeklődést a doki arcán. Ezen az áron nem hiányzott.
Kalcium, és ha nem múlik, ügyelet mondja, és már ismét a gyógyszertárban vagyok. Itt ismét kedves mosoly, és a “Mellékhatás kezelése is annyiba kerül, mint a gyógyítás” mondat.
Este természetesen ügyelet. Kb. hét órát töltök olyan környezetben, amiről nem hittem, hogy létezhet a mindennapi életben. Borzalmas állapotok uralkodnak a sürgősségin, és borzalmas lehet azoknak is, akik ott dolgoznak. Három órával érkezésem után kezdődik az “ellátásom”, de egy percig sem érzem úgy, mint a háziorvosnál, hogy nem történik semmi a háttérben. Mindenki megy, mint a mérgezett egér. Csak egy kisebbségi szól be a két rendelőajtó közözött rohanva magának kávét vevő dokinak, hogy persze, mert csak kávézgatnak, de ezt senki nem veszi fel, szerencsére a doki sem.
A nap zárásaként a folyosón kempingszéken üldögélve elfogyasztok egy üveg infúziót, a doki a záró kiadásakor elmondja, mi a teendőm, megállapítom, hogy a pár óra alatt többet tett, mint a házi a héten, és éjfélkor elindulok haza.
Reggel, mikor a felkelő nappal az első piros pöttyök is megjelennek, nyugodtan dobok egy kálcium tablettát a pohár vízbe, és indul a következő nap.
Hétfőn újra háziorvos…