Éjszaka, mikor viszonylag üres fejjel bámultam a monitort, és azon gondolkodtam, miért is nem kapcsoltam még ki, egyszer csak felvillant egy név a közösségi oldal gyorshírei közt. Egy barátom kedvelt egy állapotot, a név pedig felidézett egy estét.
Maradtam hát, és olvastam. “Mindenki Kedvesnek mondanom kell valamit!” Hangzott az indító mondat, és felcsengett fülemben egy augusztus végi este felkonfja, a dalok közötti összekötőszöveg, és hogy nem bírtam eltávolodni a színpadtól, annyira magával ragadott az onnan sugárzó valami.
Ahogy nézem, a fejem még mindig elég üresnek látszik, nem ez lesz a legjobb írásom, de akkor is leírom. 🙂
Volt egy koncert a VIDOR Fesztiválon, amire úgy indultam, hogy “nem tudom” és úgy jöttem el, hogy a legjobb koncert volt addig.
Egyre ritkábban tapasztalható, hogy színpadról őszinteség jön le. Igazi, nem megjátszott, nem a “mindenkoncertenugyanazaszöveg” betanult őszintesége, és nem trágárkodás, hanem a megbecsült közönség felé irányuló szeretet. És akkor a műsorról még nem is szóltam. Kiváló zenei tudás, énekhang, előadás.
Ezt a viszonylag hosszú bevezetőt azért írtam, hogy szembe tudjam állítani a hazai és külföldi tehetségkutatók szintjével, hazug világával. Erről meg csak ennyit, mert nem érdemel több szót 🙂
A történet pedig, hogy Szirtes Edina Mókus eljátszott a gondolattal (jó, kicsit tovább is jutott), hogy elindul valamilyen dalfesztiválon. Aztán visszalépett, és ezt közreadta saját Facebook oldalán.
Szerencsére sokan ott is leírták, hogy az ő tehetségének (és szerintem másokénak sem) ott a helye. Az egy korrupt világ, a pénz, az üzlet világa, és mindenről szól csak nem a tehetséges emberekről.
Ezeknek a tehetséges, szívvel-lélekkel játszó, éneklő embereknek a szerető közönségük között, a színpadon a helyük. És itt azért a többesszám, mert most nem csak Mókusra gondolok…