Napok óta nézegetem a fenyőt. Le kellene már szedni. Van pár fontosabb dolog, de ahhoz annyira nincs már kedvem, hogy inkább a küzdelem.
A fa csendben álldogál a helyén. Már a fényeit sem gyújtja fel, csak hogy észrevétlen maradjon. A tűlevelei is kapaszkodnak, nehogy zajt keltsenek. Valamelyik éjjel azonban azon kaptam, hogy mikor már azt gondolta, alszom, marékszámra szórta leveleit.
Döntöttem. Ma megküzdünk.
Első közelítéskor megszúr.
Aúúú – mondom, és mintha mosolyra húzná ágait. Nem adom fel. A díszek szép lassan a dobozba kerülnek.
Még nincs is vízkereszt! – hallom a könyörgését. Most magyarázzam el egy fenyőnek, hogy hétfőtől nekem dolgoznom kell, és mikor este hazajövök, már nem lesz kedvem a szurkálódáshoz? Mintha értené, ismét megszúr.
Aúúú – mondom, és egyre nagyobb elánnal szedem a díszeket. Jövőre műfenyő lesz! – ismétlem meg minden évi fogadalmamat. A díszek a dobozban. Néhány szaloncukor, és magát annak képzelő papír himbálózik még.
Na tessék, most majd fagyjak meg az udvaron! – hallom ismét a fát.
Nem kellett volna ledobálni a tűleveleidet. – mondom már kicsit mérgesen, meg hogy Aúúú, mert ismét megszúr.
Tudod mit? Kapsz egy szép kis zsákot, belerakom a tűleveleidet is. A világítás is a dobozában landol.
Hullazsák – mondja a fa, mikor megjelenek a valóban fekete műanyagzsákkal.
Akarsz világoskéket? – kérdezem.
Á, mindegy, úgyis megyek komposztnak. Ugye elviszel a Hulladékudvarba? Ott van egy csomó tesó, és kapsz értem sorsjegyet. – törődik bele sorsába.
Rendben, elviszlek. De akkor szent a béke? mondom, és kezet rázunk.
Aúúúú…

Ja, és ezt a nagy fát a Kossuth téren nem én fogom leszedni 🙂