Még visszatérek kéthetes távollétem meséléséhez, de már nincs sok hátra.
A hajókirándulás után már szinte csak cipeltem a fotóscuccot, nem szántam rá magam a fényképezésre.
Aztán két nappal hazaindulásunk előtt este mégis leszálltam a buszról jó távol mindentől, ahol korábban jártam. Estefelé volt, a késő délutáni nap egy darabig még elkísért, de mikor vagy két óra sétálás után a hotelba értem, már betakart a szürkeség.
A nemsokára megjelenő fotóalbum végén már csak épület- és utcafotókat találsz majd. Sétáltam, kattogtattam, fülemben jó magyar zene. Skorpió, mert Tibusz minden helyzetben feldob. Már csak kettőt kellett aludni…

Kielbe érkezésemtől kezdve nézegettem a kikötőben a hajókat, és terveztem, hogy egyszer vízre szállok. Szombaton inkább a kirakodót választottam, mert egészen más hangulata volt, mint egyébként a városnak, jó volt kicsit feltöltődni.
Vasárnap délelőtt aztán sikerült megtalálnom a közös nyelvet a jegyárus nénivel a kikötőben, és néhány perc múlva már érkezett is a Laboe nevű hajó. Ez egy két szintes kishajó, már ami az utasok számára hozzáférhető. A lenti fedett részben kis büfé, a felső rész pedig részben zárt, részben nyitott. Odafelé szinte sz egész utat a hajó nyitott hátsó részében, a kémény mögött töltöttem. Itt kevésbé fújt a szél, és remekül lehetett fényképezni. Az út körülbelül egyórás oda és vissza is, és hol az öböl egyik, hol a másik partján kötöttünk ki.
Az odaút végén megnézhettem volna a tengeralattjáró múzeumot, de az egy héttel korábbi duplarepülős akció után nem motivált semmi, hogy egy csőben sétáljak. Így hajófordultával visszatértem.

A remek péntek esti koncerthangulatból most térjünk vissza a hűvös észak német városba, Kielbe.
Ott is hétvége lesz a mai mesémben. Szombat, amikor egyetlen kötött program a reggeli volt a szállodában.
Említettem korábbi írásomban, hogy pénteken “hazafelé” buszozva traktorokat láttam a belváros sétálóutcájában. Akkor el is határoztam, szombati utam erre vezet majd.
Reggel természetesen szakadó esőre ébredtem. Ez nagyon nem lepett meg, és nem is keseregtem miatta. Gondoltam, nemsokára eláll, és sütni fog a nap. Reggeli után megnéztem, van-e még lila nyakkendője Komlanak, és úgy döntöttem, elindulok.
Az eső nagyjából 11 óra körül állt el, mikor kicsit elázva visszatértem a hotelba. A fényképezés így délutánra maradt, az esőben csak pár rövidfilmet “forgattam” telefonnal. 🙂
Az ebéd wurst volt (bocs Abdul!).
Délután aztán traktorozás. A sétálóutca hatalmas kirakodóvásárrá alakult, ahol minden volt. Koszorú, pamut, sör, wurst, virág, zenészek, és persze traktorok. Remekül telt a délután.
Az esti terv az volt, hogy visszatérünk a sörsátorhoz. Fél kilenc körül azonban a sátor hűlt helyét találtuk, és rajtunk kívül az utcán se nagyon volt ember. Maradt tehát a pályaudvar melletti ivó. Itt meglepő módon a pincérlány ránk mosolygott. Egy hét alatt ő volt a második, eltekintve a kirakodósoktól. Nem egy vidám népség.

Pénteken egész nap esett. Ez napközben nem volt annyira érdekes, este viszont ennek ellenére elindultam mászkálni. Az öböl túlpartján furcsa dolgok jelentek meg, gondoltam, szemügyre veszem. Meg egyébként is arra volt az élelmiszer áruház. 🙂
Korábban hazafelé a buszról kinéztem egy pár traktort a sétálóutcában. Reméltem, másnap is ott lesznek. Erre a napra a furcsa fények forrását terveztem becserkészni.
A vurstli a hatvanas évek dizájnját idézte, de ez szemmel láthatóan nem zavarta az ott szórakozni vágyókat.
Az Orion űrhajó összes robotját viszonylag hamar beazonosítottam, de tudtam, Tamarát már nem kereshetem.
Pedig ő volt a kedvencem a sorozatban.

A hét második felében hazafelé az arab pizzás már ismerősként köszönt, én pedig kezdem unni a pizza vacsorákat. Pár napja már tervezek némi sörözést, de valahogy estére már nincs kedvem hozzá. Pedig olcsóbb, mint az ásványvíz. 🙂 Aztán megalkuszom, és dobozos sört veszek. A pénztáros kérdés nélkül zacskóba teszi, amiről eszembe jut az indulás napi tescos “pénztáros” az önkiszolgáló pénztárnál, aki utánam üvöltött, hogy a zacskó ki van fizetve? Na, ő tanulhatna itt.
Persze nem mulasztottam el közölni vele, hogy ha már én végzem a munkáját, ne üvöltsön velem.
Kicsit már vágytam haza. Talán a borús, esős idő miatt.

Vagyis nem minden napi történést fogok elmesélni világgá menésemről, annál is inkább, mivel voltak esték, mikor csak némi séta, élelemre vadászás volt a program. Így mindjárt ki is marad a kedd. 🙂

A harmadik nap az ünnep jegyében telt az ott élőknek, nálam pedig azt jelentette, hogy 6-7 órát mászkáltam a városban.
Nagyon bejött nekem a hely. Az időjárás végig olyan volt, amit imádok. Még a nagy esőkkel együtt is. 🙂 Este, éjszaka olyan 10 fok körüli, napközben pedig maximum 20 fokos hőmérsékletével hamar elnyerte tetszésemet. A szél is állandóan fújt, ami ugyancsak tetszett.
E napi élményem, hogy egy kis utcába benézve a korábbi apró parkoknál nagyobb zöld területet láttam. Nyomban arra indultam, és vagy fél órát sétálva egy ösvényen hatalmas fák, nagy zöld tisztások, kutya sétáltatók és futók mellett, egyszer csak ismét a városban találtam magam. Kis zegzugos utcák, dombra fel, dombról le. Szóval kedvenc városom lenne, csak ne beszélne mindenki németül. 🙂
Majd látod később, hogy egymás után következő képeken hol verőfényes napsütés, hol sötét felhő. Ezek között olykor nincs több 5 percnél. Imádtam. Mentem még egy kört az öböl körül is, mikor egy szokatlan felhő közeledett. A szálloda ajtajához értem, mikor eleredt a zápor. Fél óra pihenő, és irány tovább. Egy kör a város másik részében, ahol hétfőn rám esteledett.

Azt talán már kitaláltad, hogy nem nyaralni voltam az elmúlt pár napban. Ennek megfelelően a napközbeni történésekről nem is mesélek. Viszont nem tartom titokban, hol töltöttem az időt. Egy észak-német városban, melynek neve: Kiel.
A Balti tenger a város központjáig nyúlik be, és olyan szerencsés voltam, hogy lakhelyemet az öböltől egy négy sávos út választotta el. A hotel remek volt, kezdve a szobától a reggelin át a takarításig. Az egyetlen gyenge pont a 30 perc WIFI 5 euróért. Ezt meg is hagytam nekik, te pedig majd most kapod csak a beszámolókat. 🙂
A pályaudvar szomszédságban volt – értsd, 50 méterre -, de zárt ablaknál semmi zaj nem érkezett onnan a szobába. A buszpályaudvarra már 300 métert is kellett gyalogolni. Ja, a szálloda őszi akciója – ahogy most így utólag olvasom -, hogy minden vendég ingyenes helyi közlekedési bérletet kap az ott tartózkodás idejére, amely vonatra és buszra érvényes a városon belül.
A hétfő reggeli élmény, hogy a pályaudvar infós fiúja megesküdött rá, hogy vonat nem megy napi úticélunk felé, viszont az egyik buszra ráhibázott.
Hétfőn ebédnél a közeli Burger King-re esett a választás, és azt hiszem, egy életre szakítottam is velük.
Másnap ellenkező irányba indultunk kaját szerezni, így akadtunk úgy 500 méterre az előző nap letagadott vonatra, és így nyert bizonyítást, hogy a recepciós lánynak nem csak a mosolya, de szavai is igazak voltak.
Az én szavaim viszont elfogytak mára. Holnap folyt. köv. 🙂

Lassan elkezdem a mesélést.
Következik világgá menésem történetének első része.
Annyit mondogattam, hogy “Úgy elmennék messzire“, hogy egyszercsak azon kaptam magam, hogy csomagolok.
Persze ez így nagyon szépen hangzana, de maradjunk meg ennél a változatnál.
Egy verőfényes szeptemberi vasárnap délben keltem útra, hogy némi autózás, sok repülőzés és némi buszozás után éjfél előtt nem sokkal egy német hotel recepciójánál rám mosolyogjon a recepciós lány. Ez némileg feledtette a légitársaság szendvicsét, és a fél pohár üdítőt.
A nap fénypontja ezután következett. A tusolás után kihunytak a fények, és a következő kép az ébresztő csörgése volt.
Innen folytatom majd.