Mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy ha a helyzet valós lett volna, bizonyára a közelébe sem megyek.
Szemem előtt lebeg ugyanis katonakorom kimenős-beteglátogatós története, mikor is arra eszméltem, hogy két nővérke pofozgat, és mondogatja: Ébredjen, vitéz úr! 🙂
Szóval nem bírom a vért, és nem vagyok egy balesetnél bámulászós típus.
Most mégis elmentem a bemutatóra. Egyszer, a múlt évi KGST Party-n láttam már tűzoltó bemutatót, akkor nem volt fényképezőm…
Ahogy tegnapi beharangozómban (is) láthattad, ma 9 és 11 között a belvárosban “rendeztek” katasztrófát.
Útzár, bevontatódik az áldozati autóbusz, utánfutón összetörendő autók, szétgurulandó hordók érkeznek. Megkezdődik az előkészítés.
Tűzoltói segítséggel felborul az autóbusz. Odatolják a bűnbak piros autót is, mintha ő döntötte volna fel. Az utánfutóról nem kis munkával szétgurulnak a hordók, majd maga az utánfutó is felborul.
Újabb áldozati autó érkezik. Kevéssé törött, így tesznek még erőfeszítéseket a roncsolódása érdekében.
Volvo.
Ellenáll.
Sok tűzoltó Volvo-t győz.
Megérkeznek az emberi áldozatok, elfoglalják helyüket az autóban, és az autóbuszban.
Megkerül a 220 Volt az erősítőhöz, megindul a közvetítés.
Az egyik hordó füstölni kezd.
A volvo-s indiánszerű sérült kétségbeesetten telefonálni kezd.
Megérkeznek a tűzoltók, a mentők, a katasztrófavédelem, a rendőrség.
Az események felpörögnek, mindenki végzi a dolgát. A hordót maszkos sárgaruhások vizsgálják meg. Az áldozati Volvo-t darabokra vágják, kimentik a családot. Közben törik a busz hátsó ablaka, és már mentik is a sérülteket.
Persze azért nem ilyen gyorsan történnek a dolgok. Nem kis munka az, amit végezniük kell.

Többször is említettem már, minden elismerésem a tűzoltóké. Most a bemutató kapcsán idesorolom a mentőket, és a rendőröket is.
Bolyongásom közepette felfedeztem azt a tűzoltóautót is, amelyről a minap írtam. Természetesen most is belóg egy képembe 🙂
De térjünk vissza az eseményekhez.
A mentés után – meg persze már közben is, csak akkor a figyelmet a mentés vonta el róla – megkezdődik a helyszínelés is.
Ahogy ezt a helyszínen mondták, nem aszfaltrajzverseny, itt minden vonalnak jelentősége van.
Miközben a kereszteződést fehér krétajelek borítják el, a tűzoltók elkezdik összerakni a szétvágott autót. Persze nem gyári állapotba, csak a takarítás kezdődik el.
A busznak baráti kezet nyújt a tűzoltóautó, amely pár órája felborította, így már ismét talpon áll.
Utánfutóra, út szélére kerülnek a személyautó roncsai, talpra áll az utánfutó is, és összeszedi a hordókat.
A tűzoltók seprűt, lapátot ragadnak, útra kel az autóbusz is, mögötte egy tűzoltóautó.
Megfáradt tűzoltó néz utánuk.
Aztán a pirosat narancssárga váltja fel.
Nem, nem politizálok.
A tűzoltók elvonulnak, utcaseprő autó érkezik, és eltakarítja a maradék törmeléket.
Néhány perc múlva csak néhány túlélő krétavonal jelzi az elmúlt órák eseményét. …és persze jó ideig megmaradnak a látottak az ott lévőkben, meg hát marad a néhány kép is.
Íme: klikk a képre

…írhatnám, ha a bejegyzés Cseh Tamásról szólna. De nem róla szól most, csak beugrott a Levél nővéremnek album egyik számának szövege. És hogy miről?
Kisvonatoztam kemény 20 percet. Kisvonat ügyben is Elvira a barátunk, így pontosan tudhatjuk, elég kevés lehetőségünk nyílik Sóstóra vonatozni. Ha pedig esetleg a Balsai Tisza-partra szeretnénk eljutni, akár két órát is utazhatunk.
Emlékszem az általános iskola vége felé osztálykirándulás alkalmával – fizika szertáros lévén – az a megtiszteltetés ért, hogy a mozdonyban utazhattam. Végig egy osztálytársammal, aki ugyancsak fizika szertáros volt, meg persze a mozdonyvezetővel. Ő útközben azzal jópofizott, hogy ha a tanárnő az utolsó kocsiban utazik, mi nyugodtan leszállhatunk menet közben, szedhetünk neki virágot, és a vonat végén átadhatjuk. 😀
Erről jutott eszembe a Tanulmányi kirándulás című szám. Na jó, beidézek egy részletet, hogy könnyebben megtaláld. 🙂
“A legjobb kirándulásunk 962 elején volt. Ott fent a Lajos-forrásnál az osztály jót nevetett. Nem voltunk még koedukáltak, az osztály fiúkból állt. Az ösvényen fénylő napfoltok közt, én s a többiek….”
Szóval nagyon nem dönget a vonat, nem kell attól félni, hogy kanyarban lesodródik a sínről. Én most csak egy rövidebb, vasútállomás-Sóstógyógyfürdő utat vállaltam be, ha már úgyis a Múzeumfaluba készültem. Persze egy ilyen százéves emlékkel nehéz ám elindulni. Ja, és persze a vonat 8:25-kor indul, illetve ezzel érek még ki a Múzeumfaluba. Szóval nem vagyok normális… Nyolcasbusz állomás, ott jegy, és vonatvárás. A múltkori Sóstó-fotózáskor már kiderült, hogy kívülről nincs éppen a toppon a kisvonat, most belülről is megnézhetem. Megérkezik. Meg a KGST-piacos útitársak is. Mire felszállunk, rasszista vagyok, de úgy tűnik, megvan még mindenem. Egy ismerősre is ráakadok, így egy sikeres, és egy sikertelen kályhafotón kívül semmit sem fényképezek mire Sóstóra érünk. Viszont szakad rólam a víz. A takarító szabadságon volt ugyan a MÁV-nál, fűtőből viszont szerintem az összes dolgozott. Szóval a kályhában tombol a tűz, a mozgásteremet pedig a kisebbséggel kapcsolatos előítéleteim határolják be. Az ablak gondolom, azért mozdíthatatlan, nehogy elvigyék. …de ott tartottam, hogy leszálltam. LEVEGŐŐŐ 🙂
Háromnegyed kilenc. Táncosnak nem kell öltöznöm a Múzeumfaluban, így közel egy órám van még.
Elhatározom, kisvonat leszek 😀 A sín mentén visszasétálok a felüljáróig, és fényképezgetek. (Mindjárt befejezem a dumát, és nézheted a képeket.) Lehet, hogy néhány érthetetlen kép is lenne,. ha le nem írnám, mit látsz majd rajtuk.
Valaha volt villamos Nyíregyházán, amilyen vén vagyok, még utaztam is rajta 🙂
Imádtam a nyitott kocsiban utazni, szegény nagymamám meg ilyenkor mindig éveket öregedett. Szóval a villamosvonal maradványai még ma is megtalálhatók itt-ott az erdőben, én is lépten-nyomon beléjük botlottam. …de mostmár tényleg lássuk a képeket!
klikk a képre