Több mint egy hónap telt el azóta, hogy megcsörrent a telefon, és tudtam, mit fognak mondani.
Talán ma sikerül megírnom azt, amibe sokadszor kezdek bele, amire hetek óta készülök.

Virágok váltották a csokrokat, koszorúkat szüleim sírján. Pár évtized után újra együtt vannak.
Nagyikával – mert fiam születése óta így hívtuk édesanyámat a családban – december elején álltunk Édesapám sírjánál, és terveztük, mit csinálunk majd tavasszal. Jó lett volna együtt csinálni, de ez már nem lehetséges.

Március végétől új értelmet kapott a “Megyek Nagyikához” mondat.
Pedig milyen jó volt munka után, vagy hétvégéken becsengetni, és látni, mennyire örülsz nekünk. Sosem gondoltam, hogy ennyire hiányozni fog, hogy Debrecenből hazafelé megcsörrenjen a telefonom, ha pár perc késésben voltam. “De ugye nincs semmi baj?”
De, bizony most nagy baj van. Nagyon hiányzol, Édesanyám.
Most én nyitom az ajtót, és tudom, senki nem vár már bent. Mégis jólesik leülni a fotelba, nézni a képet, amit két éve, a VIDORon készítettem, miután nevetve rám köszöntetek Juci nénivel, mert annyira elmélyültem a fotózásban, hogy nem vettelek észre benneteket. Este aztán kiderült, egy sorozatom van róla, ahogy érkeztek a térre a pantomimesek mögött.
A kép a “kisasztalon” volt azok között, amelyek szeretteidről készültek és váltották egymást a sor elején. Most ez került előre…
Képzeld, tegnap a sokadik levélváltás és telefonbeszélgetés után sikerült eljutnunk a NYUFIG-gal a “sajnálatos módon utalásra került’-től az “őszinte részvétem”-ig. Szinte hallom, ahogy mondod ‘Jaj, ne köss már bele mindenbe!”. Mert mindig féltettél, nehogy bajom legyen a véleményem miatt.
Tudod mostanában nyomtatványokat töltögetek, évtizedek történéseit rakom össze. Nincs nehéz dolgom, hiszen mindent felcímkéztél nekem. Csak néha nem látom elolvasni a címkét a könnyektől.
Találtam sok nyugdíjas klubos fényképet is. Mennyire szerettél velük lenni. Mikor este nyolc körül hazaértél egy-egy rendezvénytől, mindig felhívtál, hogy nyugodt legyek, otthon vagy.
Egyszer, már a kórházban azt kérdezted, “Nem fárasztó, hogy esténként ide jössz?” Sose felejtem el a mosolyodat, mikor mondtam, hogy dehogyis, csak gyógyulj meg, és akkor a “körútra” megyek majd újra, mint régen. Nem tudtam megtartani az ígéretemet, ne haragudj.
Mostmár csak a szívemben, lelkemben maradsz velem, bárhova megyek is.
Nyugodj békében, Édesanyám.