Az elkurvulásról

Az elején mindjárt tisztázzuk, hogy pár percnél sohasem zenéltem többet, és ez is ha jól emlékszem 2-3 alkalom volt. Mindenkinek jobb így 🙂
De, ahogy mondani szokás, attól, hogy nem tudok tojást tojni, még megmondhatom, hogy rossz a tojás. Ez jön most.
Tegnap este kis agymosást tartottam, ami zenehallgatást jelentett ez esetben. Régóta kedvelt zenészek, zenekarok régi felvételeinél kezdtem, és innen kalandoztam tovább.
Amin felnő az ember, az elég mély nyomot hagy, és meghatározó lehet későbbi életében, még ha finomulnak is a dolgok. Én az Omega, LGT, Edda, P.Mobil, Beatrice, East, Solaris, Panta Rhei, Black Sabbath, Deep Purple, Santana, Jimi Hendrix zenéjén nőttem fel, és ez csak egy hirtelen eszembe jutott felsorolás, bár eléggé behatárol egy zenei világot.
Úgy gondolom, ezek olyan zenék voltak, amelyek ma is vállalhatók számomra és a készítők számára is. Ez egyben egy minőséget, színvonalat is jelent.
Ezért is fájnak nagyon a közeli múlt eseményei, és ezért nem is kerestem másik szót mai postom címének.
Ez jutott eszembe tegnap, mikor néhány ma is működő régi zenekar, előadó mai “produkciójára”, vagy a milettbelőle felvételre akadtam.
A Magyarországon “divatos” százharmincshatodik búcsúkoncert, a mindenzenészbőlkettő koncertek, a rockerből nótaénekes, a frakkos csótány, vagy a legjobb progresszív rock zenekar elboulevardosodása elég kiábrándító, még ha olykor érthető, vagy legalábbis magyarázható.
Tudom, ez az ő saját életük, de ezek az emberek jelentettek valamit egy generációnak, és ez felelősséggel jár. És ez csak a hazai helyzet. Külföldi kedvenceim egy része is eladja a lelkét manapság. Igaz, ezek jórészt így is minőségi zenék, csak ez már nem ugyanaz az érzés, nekem hiányzik a lélek mögüle.
Azt hiszem, tegnap kicsit túlmostam az agyamat.
A kép pedig mára kicsi Beatrice 😀