Ica mama

Középiskolás barátságnak indult. Aztán – nyugodtan mondhatom – életre szóló lett. Sokminden történt velünk, de valahogy mindig visszataláltunk.
Nemcsak a tanulás éveiben, utána is rengeteg időt töltöttünk együtt. Általában én (mi) mentünk mondhatnám vendégségbe, de meglátod majd, miért nem ezt mondom.

Ica néni mindig szívesen látott. Hatalmasakat vacsiztunk. Jókat vigyorogtunk azon, hogy már akkor szólni kellett kajaszedés közben, mikor csak megfogta a kanalat Ica néni. Mert utána még biztosan jött két nagy kanállal.
Gyakran csak azt vettük észre, hogy míg mi belefeledkeztünk a filmnézésbe, csocsóba, számítógépes játékba, Ica néni csendben elszunnyadt egy fotelban.
Néha csibészséget is elkövettünk, de bejártuk együtt a fél világot is.
Ica néniből többünk számára Ica mama lett. Második anyukánk.
Aztán változott a helyzet a világ egyik és másik felén is, és szétszéledt a baráti társaság. Ki-ki próbált élni, ahogy tudott. Ritkábban találkoztunk, de azért köröztek a hírek, kivel hol mi történt, és olykor-olykor azért sikerült összeszedni a csapatot.
Mikor legutóbb találkoztunk, Ica mama már nagyon meg volt öregedve. Valahogy mégsem gondoltam rá, hogy bármi is történhet vele. Vagy csak így akartam érezni…

Múlt pénteken indult a riadólánc: Ica mamát kórházba vitte a mentő. Aztán az első rémület után hétvégén már jobb hírek érkeztek.
Szerdán a reggeli meetingre némított telefonon megjelent egy szám…
A riadólánc újraindult: Ica mama feladta a küzdelmet.
És én még most sem akarom elhinni…