Március 15.

Sokat gondolkodtam, írjak-e március 15-ről olyan márciustizenötöst, vagy egyszerűen legyen ez is egy ugyanolyan szürke nap, mint a többi.
Amiért most ezt olvasod, annak egyszerű oka van.
Nem tudok nem írni márciustizenötöst.
A héten a vasútállomásra buszozás közben összefutottam egy ismerőssel.
Nem volt nehéz, o ült az elso ülésen, én meg felszálltam az első ajtón.
Tovább menni sem lehetett.
– Jössz fotózni március tizenötödikén? – kérdezte.
– Nem hiszem. – mondtam.
– Nem leszel itthon? – kérdezte értetlenül.
– De igen. – mondtam.
Ezzel úgy tűnt, le is záródott a beszélgetésünk.
Hajnalban erre már nem illik mégegyszer rákérdezni, és nem is tudom, mi lett volna a válasz, ha mégis.
Talán most összeszedem.
Nem mintha most nem lenne hajnal 😉 Az okokról múlt évben sikerült egy mostaninál összeszedettebb írást összehoznom.
A március 15. nekem most is ugyanazt jelenti.
A szabadságot.
És ebbe az is beletartozik, hogy megválaszt(hat)om kikkel, hogyan ünneplem.
És ez nem a mai “utca embere”.
Nem akarom, hogy leüvöltsék a fejemet “ünneplőtársaim”.
Nem akarom, hogy olyan beszédeket kelljen hallgatnom (pro és kontra) amitől hánynom kell.
Nem akarom, hogy azért ellenőrizzenek, mert van kokárdám.
Nem akarom, hogy azért ellenőrizzenek, mert nincs kokárdám.
Nem akarom, hogy tojást keressenek nálam.
Szóval nem kell semmi a mai “ünneplésből”.
Sem a központiból, sem a spontánból.
Nekem Március 15. továbbra is azt a korlátot jelenti, amit lebontottak, és nem azt, amit építettek helyette.
Azt a korlátot, amelyen üldögéltünk anno a Kossuth téren…