.

A héten négy alkalommal utaztam haza IC-vel.
Mind a négy alkalommal legalább 10 perc késéssel érkezett.

Tegnap 16:51-kor értem a debreceni pályaudvarra.
Azon túl, hogy ez igen barátságos időpont, látszólag alkalmatlan arra, hogy helyjegyet váltsak, majd sikerüljön elérni a 8. vágányról 16:54-kor induló IC-t.
A korábbi napok történéseit figyelembe véve azonban simán beálltam a sorba.
Néhány pillanat múlva meg is jelent a kiírás a 10 perces késésről.
Nem mondom, hogy pontosak a vonatok (mi okom is lenne rá?), de legalább kiszámíthatók.
Azt azonban nem tudom, hogy ha nekem, mezei halandónak ez ilyen egyszerűen megy, miért okoz gondot a MÁV szakembereinek?
Persze nem ez az ok, hogy pont a tegnapi késést ragadtam ki a sorozatból.
A történet folytatódik…
A héten egyik hazautamhoz ugyanezt az IC-t vettem igénybe.
Nyíregyházára érve láttuk, hogy a huszas kocsiban teljes a sötétség.
Jópofiztunk, hogy a cigisek a parázsnál úgyis látják egymást.
Más kérdés, hogy ez milyen fényt vet az amúgy sem fényárban úszó vasúttársaságra?
De azt hiszem ezzel senki sem törődik…
Tehát egyszer csak tegnap is megérkezett a vonat, és csodák csodája, a huszas kocsi sötét volt.
Mostmár Debrecenben.
Éppen azon gondolkodtam, miért teremt ebből hagyományt a MÁV, mikor a huszas mögötti összes kocsi is sötétbe burkolózott.
Azért mi, birka utasok csak felcuccoltunk, és romantikusan, mobiltelefon fáklyákkal kerestük a helyünket.
Péntek este lévén ilyenkor minden hely elkel, és a helyek jó részét hétvégére hazautazó diákok foglalják el a heti túlélés kellékeivel.
Így aztán azt gondoltam, csak berakom a cuccomat a fülkébe, én pedig elálldogálok a folyosón.
Így hát néhány hasonlóan gondolkodó társammal együtt láthattuk érkezni a fényt egy elemlámpás vasutas személyében.
Meg hallhattuk is.
“Itt vagyok ezen a Tokajon, vagy mi a szaron, mert nincs világítás. Majd sietek.”
Így is tett.
Ütögette, kapcsolgatta kicsit a villamos szekrényt, majd csend, és sötét borult az előtérre.
És elindultunk.
Kezdetben a fülkékből kiszűrődött a mobiltelefonok fénye, de aztán lassan mindenki megszokta a sötétet.
Egyik állomáson áthaladva a bevetődő fény érdekes dolgot tett láthatóvá.
Az előtérben a világítással felszerelt vasutasunk nyitva hagyta az elektromos szekrényt.
Persze ez sem új dolog, mint láthattad korábban nálam, de azért más ez egy augusztusi, napfényes délutánon, és novemberben, vak sötétben…
Gondolom, azt remélte emberünk, hátha akad utas, aki útközben megcsinálja a világítást.
Vesztett.
Nem volt jelentkező.
Nyíregyházára érkezve így kézről kézre adtuk a nyitott ajtót.
Ha már eddig eljutottunk, szálljunk le élve…

A fotó archív, egy korábbi, késő esti várakozásom eredménye.