Törődés

Éppen sikerül lekésnem az IC-t.
Sebaj, van szűk fél órám.
Nagyon nem bánkódom, jó az idő, kimegyek a nyolcadik vágányhoz, majd jön a vonat.
Szerencsére szinte senki sincs a vágánynál, a pályaudvart uraló kisebbség is a váróteremben vadászik, nyugodtan üldögélek, zenét hallgatok.
Egyszer csak egy hetven körüli néni áll meg előttem.
Zavartan kezdi a mondandóját.
A kerékpáros felvonulás – ő tüntetésnek hívja – miatt lekéste az IC-t, ami egyenesen Tokajba vitte volna, egy fárasztó nap után végre haza.
Mondja, ő nem siet, de haza tudna-e szólni, ne aggódjon a család?
Természetesen hívom neki a számot.
Pár mondattal végez, majd mindenáron ki akarja fizetni a hívást.
Miután nem engedem, azt mondja, ha Tokajban járok, feltétlenül keressem meg, egy jó pohár finom borra a vendége vagyok.
Ebben maradunk.

A vonatérkezés még távoli, beszélgetünk.
Megtudom, hogy a lányához jár be a klinikára, naponta.
Úgy egy hónapja minden reggel vonatra száll Tokajban, a napot lánya betegágyánál tölti, aztán este, a hetes IC-vel hazatér Debrecenből.
Nem panaszkodik, mesél.

– Hogy tetszik bírni? – kérdezem.
– Nem sietek én már sehova. Ha becsípődik a gerincem, megállok, megpihenek, és megyek tovább. A lányom meg örül, ha ott vagyok vele, nagyon beteg szegény. Mondogatja, hogy ritkábban jöjjek, de látom a szemében, hogy örül, ha mellette vagyok.
Én meg ráérek, ő van nekem…