.

Emlékszel? Mikor március tizenötödikén mezítláb mentünk a Kossuth szoborhoz?
Ez volt a kedvenc mondatunk annak idején.
Mikor március 15.-én szabadságot vettünk ki a haverral, hogy bármikor, bárhol lehessünk.
Ez persze nagyrészt a Kossuth tér volt.
Akkor még jókora parkkal.
Olyan kerítéssel körbekerítve, mint most a Kossuth szobor.
Jókora, gyönyörű gesztenyefákkal.
Itt szabadon üldögélhettünk a kerítésen, ha akartunk, vagy akár el is mehettünk volna bárhová.
Arról beszéltünk, hogy majd így emlékezünk a régi március 15.-ékről.
Nem szólhatott senki, mikor hol vagyunk, hiszen szabadságon voltunk.
A kokárda pedig – Forradalmi Ifjúsági Napok ide, vagy oda – csak március 15.-ének szólt.
Nem 14, nem 21, nem április 4, és főleg nem bármilyen pártrendezvény.
Ezt ma is így gondolom.
Büszkén viseltük a kokárdát, üldögéltünk a korláton, és ahogy emlékszem, mindig sütött a nap.
Ez volt a mi kis forradalmunk.

A nap ma is süt.
De ma nem üldögélünk a korláton.
Sem én, sem a haver.
Nem csak ma, már évek óta nem.
És nem azért, mert nincs is már korlát.
(Legalábbis az a korlát.)
Ma kinyitom az ablakot.
Ma hallgatom a tavaszi madárcsicsergést.
Ma ki nem dugom az orrom a lakásból.
Ma nem nézem meg a tv-ben, ki milyen szalagot és hova tűz.
Ma nem nézem meg a tv-ben, hogy – talán a FIN mintájára – ki mit mivel mos össze bárhova is tartozik.
Ma sem hagyom, hogy bárki bele és belém beszéljen bármit is, bármelyik oldalon.
Ma nem tűzök kokárdát, pedig megvan még.
Ma csak visszagondolok arra, mikor tudtunk még lelkesedni.