2007.11.16. péntek, 13:00
.
Hétfő óta gondolkodom, írjak-e, és mit? Ma mégis rászántam magam, mert nem tudom hova tenni magamban. Csak valami rossz érzés, és nem múlik. Hétfő délelőtt hívott a volt főnököm. Örülök, ha hív, örülök, hogy hív, örülök, hogy nem felejtett el bennünket. Hétfőn mégis valami rosszat éreztem, mikor megszólalt. Aztán pár mondat után rá is tért a dologra. Rossz hírem van – mondta. Sanyi meghalt hétvégén. Nem tudtam szóhoz jutni. Egyike volt azoknak a kollégáknak, akikkel közel nyolc évet töltöttünk el a munkahelyen. Igaz, százegynéhány kilométer elválasztott bennünket, de bármikor számíthattunk a segítségére, a tanácsaira, ötleteire. (Igaz, szerencsére ez minden kollégával így működött.) Jónéhányszor találkoztunk is a csoport megbeszéléseken. Jókat dumáltunk, hülyéskedtünk, de ha munka volt, biztosan számíthattunk rá. A nyári cégátalakulás idején a szokottnál is többet beszéltünk. Próbáltuk keresni a kiutat, megoldást találni a jövőre, nyugtatgatni egymást. És most jött a hír. És nem tudom hova tenni. Szinte egyidősek voltunk. Tele volt tervekkel. Imádta, amit csinált, szerette, becsülte környezete. Most mégis vége. Nehéz elhinni. Nehéz megérteni. Sanyi, nyugodj békében! |
