Magyar (v)iszonyok

Úgy tűnik, a sors sem akarja, hogy nagyon pozitív irányba induljon a naplóm, vagy csak körülöttem sötétednek a dolgok? Mindenesetre ez az írás sem pozitív kicsengéséről lesz híres (persze ez csak szófordulat, mitől lenne híres).
Több dolog is szóba kerül majd, látszólag olyanok, amelyeknek semmi közük egymáshoz. Valahol mégis úgy gondolom, az, hogy ezek a dolgok megtörténhetnek, sajnos visszavezethető egy közös pontra. Arra a kupira, ami
szép országunkban van. Kezdve egészen apró magán bosszúságoktól eljutva mindannyiunkat érintő közös bosszúságunkig néhány példa.
Nézzük előbb a magánt, mert minden szentnek…
Negyven nap után sikerült érvényesítenem a jótállást a Photo hall nevű műintézménynél, így ahogy korábban írtam, az életbe többet be nem teszem a lábam oda, hacsak ismét meg nem adja magát az eszköz.
Ez akár pozitív hír is lehetne – már csak a végkifejlet miatt is – ha ehhez a mezei cseréhez nem kell eljutnom a cég területi igazgatójáig, és ezután nem kell negyed órán át – ennyi időbe került a helyi boltvezetőnek az 5 soros cserejegyzőkönyv kitöltése kis segítséggel – hallgatnom a panaszát, hogy őt hogy letolta a főnöke, de ő a szervizre kente. Ez aztán a pozitív hozzáállás… így születnek a vezetők?
Itt jegyzem meg, hogy a területi igazgató legalább eljutott addig, hogy elnézést kért a hosszú időért…
De lépjünk komolyabb dolgok felé. Azt már nagyon fel sem veszem, hogy a téren lekommunistáznak azért, mert nem gyűjtöm egy bizonyos párt szórólapját (mellesleg a többiét sem). Az igazsághoz mondjuk hozzátartozik, hogy az akciója után azért tettem egy útvonaljavaslatot a pártkatonának.
Az egyébként véletlen, hogy tudható, kit képvisel a katona, lehetett volna mást képviselő, akkor sem jár jobban. (ez lesz majd a tanulság a vége felé, nem lövöm le most 🙂 )
Az azonban bosszant, hogy aki mondjuk rendszeresen olvas, minapi Friss-írásom olvastán majdnem a téri kikiáltóember szintjére jutott.
Igaz, vele meg lehetett beszélni. (lehet, én fogalmazok rosszul, de ez még mindig nem az a tanulság, amit az imént ígértem 😉 )
Aztán hogy átnézzünk az út másik – figyelmetlenebbek kedvéért bal – oldalára… Illetve kicsit menjünk vissza az időben.
Kommunistázó aktivisták figyelmébe ajánlom, nézzék meg városom önkormányzati választásának eredményét, mielőtt mesét olvasnának. És akkor helyben is lennénk.
Ahogy ugyancsak szóvá tettem pár napja, keveseknek okoz gondot bejutni a lépcsőházunkba. Ezáltal elég jelentős mennyiségű papírszemét – lánykori nevén hirdetési újság – terpeszkedik az ajtó mellett. Többször láttam már a tipp nevű lapot is, talán bele is néztem már, de nem ragadott meg. Most azonban érdekes írást találtam benne.
Másfél oldal, és Sóstó-dosszié a címe. Érdeklődéssel olvastam a cikket, mert ha már tehetetlen a város egy ilyen szemétség méltó rendezésében, legalább a kávém legyen kisebb adag így reggel felé. 😉
Szóval sikerült beállítanom a vérnyomásomat ismét.
Ajánlom figyelmébe – pártfüggetlenül – mindenkinek Rendes Sándor írását. Nem idéznék belőle semmit, egészében érdekes. Meg mondjuk az is érdekes, miért pont a tipp-ben jelent meg… (és ezzel nem bántani akarom őket, sőt)
Annak, aki pedig valamelyik oldalhoz próbálna sorolni – ne kelljen neki oly sok írásomat olvasni hozzá – egy szólást említek, mely igen közel áll döntéshozóinkról (oldalfüggetlenül) alkotott véleményemhez:
Egyik sem jobb a Deákné vásznánál. (főleg a húsosfazék közelében, fakanál helyett hatalommal a kezében)
És hogy nem vagyok egyedül a véleményemmel bizonyítja egyik portál közvélemény kutatásának eredménye. A kérdés a nem oly régen történt újságíróverés kapcsán az, vajon megtalálják-e a tettest. 80% fölötti a NEM
szavazat. Ezen érdemes elgondolkodni még akkor is, ha ismerjük a napi fejleményeket az ügyben…