Egyszer volt, hol nem volt

Volt egyszer egy utca.
Nagyapám – nyugodjon békében – Vajádámutcának hívta. Csak évekkel később, felnőve tudtam meg, máshogy ejtette, és mások máshogy írták. Sőt, mások másnak is nevezték el, megint mások új utat építettek, és ezt nevezték el Vay Ádám útnak.
Nagyapám vajádámutcája Dózsa György út lett.
Szerettem ezt az utcát, mert régi házaival, sok-sok fájával, a nagy forgalma ellenére is nyugalmat sugárzott. És persze ez vezetett a belvárosba. Az utca közepétől már látni lehetett a belvárost. Most látványzsákutca lett.
Nem tudom, hányszor mentem végig ezen az utcán.
Nem tudom, hányszor vágtam keresztül a Jókai téren, vagy csak elmentem mellette.
Nem tudom, hányszor szálltam buszra a Jókai téri buszpályaudvaron.
Nem tudom később, mikor a vasútállomás mellé költöztek a buszok, hányszor szálltam taxiba a Jókai téren.
Nem tudom, hányszor ültem a kis asztal mellett “kólázva-mozizva” a Videoházban.
Nem tudom, hány videokazettát kölcsönöztem hétvégeken.
Aztán a város is felnőtt, és ahogy én most bánok sok olyan dolgot, amit gyermekkoromban kidobtam, talán ő is bánni fogja majd néhány kidobott emlékét.
Megjelennek majd szép könyvek, benne régi képeslapok, rajta a Videoház nem túl szép épülete, és az emberek azt mondják majd: Ezt tényleg érdemes volt lerombolni.
Talán így lesz, talán nem. Nekem akkor is egy darab az életemből, és mikor csütörtökön rombolták, összeszorult a szívem.
Talán nem kellett volna arra járnom.
Talán nem kellett volna elkészítenem ezeket a képeket…