Uff

A szép idő indiánokat csalogatott a térre.
Meg persze engem is.
Meg láttam egy másik fotóst is.
Rendezvény-fotózás… Ez ugye azt jelenti, hogy van az önfeledten szórakozó tömeg, és van, aki vagy saját örömére (mint pl. én, a szerencsés) vagy kenyérkereseti céllal igyekszik különleges testhelyzeteket felvenni 🙂
Aztán van, amikor a két dolog kezdi átfedni egymást. Gondolok itt az előkapott, bármiáron előrenyújtott mobiltelefonokra. Külön kategória, aki ilyenkor a fotóst is hajlandó félrelökni, hogy neki mondjuk Komár Lacis háttérképe legyen. (Szándékosan nem Győzikét írtam 😉 )
Akkora bajom nincs a mobiltelefonos fényképezéssel, mint amekkorának az előző mondatból tűnik. Illetve nem azzal van bajom. Úgy gondolom, mindenki olyan eszközzel örökíti meg az eseményeket, amilyet igénye, vagy lehetősége enged. Ebből adódóan a színpad előtt keresztbe menve a levegőben lógó mobiltelefonok előtt is igyekszem lehúzni a fejem.
Amivel bajom van, az mondjuk ez:

A tér közepén állok, körülöttem senki, merthogy mindenki szemből nézelődik.
Fényképezőgép a szemem előtt…
Aztán jönnek birkáék, és csakazértis előttem mennek át, majd visszakanyarodva megállnak mögöttem.
Köszi fiúk!
A másik figyelmes… Aki ismer, tudja, nem vagyok egy törpe termet, persze guggolva….
Szóval gyermek üldögél a tavaszi nap melengette kövön, láthatóan élvezi a műsort.
Mögé guggolok, mert elképzelek egy kivágást, ami jól mutatna a blogomban 🙂
…és ekkor érkezik az ember, akinek minden érzékszervét kiölte a nikotin.
Csak kicsit rúg belém, mielőtt lehamuzna, és megállna előttem.

Mondom: Bocsánat, hogy itt gugolok. Erre ő: Semmi baj.
Tehát hall… legalább.
Hogy is szokták mondani? Ez nem az én napom…
Persze a zene akkor is tetszett, mert én is hallok 🙂