Vidorpéntek

Zárónapi különlegességek.
Bár – mint kiderül majd – fenti megjegyzés kicsit érdekes.
De lássuk a nappalt. Ismét sikerült még a Kossuth téren találni programot.

Néhány szobor fagyoskodott, a közönséget meg a Dongó együttes gyűjtötte egy kupacba.
Aztán irány a Bem suli.

Az első koncert az első különlegesség.
Három énekesnő, akik korábban más-más formációkban szereztek nevet maguknak, gondolt egyet, és most együtt, egy remek zenekar kíséretével varázsolták el a közönséget.

Nem mások ők, mint Herczku Ágnes, Szalóki Ági, és Bognár Szilvia.
A műsoruk pedig szenzációs. Rendkívül változatos, kidolgozott, és profi módon előadott.
Szerencsére mára a hangosításon is sikerült javítani, amiért köszönet illeti a technikusokat.
Igaz, az első pár percben volt kis galiba, de aztán szépen szólt. Eltűnt a korábbi napok dübörgése, kongása.
Nameg persze – ahogy írtam – az előadás is kivételes volt.

Ahogy korábban is írtam már, nekem a magyar előadók sokkal jobban tetszettek idén.
Különösen illik ez a mai napra.
A második koncert a fesztivál csalódása volt számomra.

A Kocani Orkestar talán hagyományosnak is nevezhetően a volt Jugoszlávia területéről érkező zenekar.

A bajom csak az volt velük, hogy annak ellenére hogy agyon improvizálták magukat, mégis egysíkú, monoton zene volt.
Különösen ütött az előző produkció csillogása után.

Voltak ugyan szép számmal látványelemek, de ahogy egy ismerősöm mondta koncert közben, jó ez egy lakodalomba, de Vidor zárásnak kevés.
Persze tudom, van, aki pont az ilyet szereti, de ne feledjük, volt már Vidoron Boban Markovics, és valahogy azóta az egyfajta mérce.
És hogy nem csak én láttam így, mutatta a műsor fele táján elszállingózó jelentős számú néző.
A mai, egyben utolsó tudósítást is a holnapi programmal zárom, de arról már nem tudósítok majd.
Az elkövetkező napon picit pihentetem a Vidort, aztán a jövő héten, a hosszú téli estéken összerakosgatom az albumokat.
Addig pedig letudom majd néhány tartozásomat.
Most jó éjt, reggel nem én keltem a napot 😀