Hét jel (5)

Iskolás koromban nagyon nem szerettem a verselemzést, és egy idő után már a verseket sem. Talán azért, mert mindig volt egy leírt norma, egy elvárás, amit érteni kellett volna a versen. Később, mikor egyre inkább lehetőségem nyílt arra, hogy leírjam amit gondolok, el is kezdtem saját véleményt mondani. Valószínűleg innen jött a blogolás is. Kiírom magamból a gyermekkori bennmaradt “verselemzéseket”. 🙂 Persze ez nem mindig jó, de így nőttem fel, és nem bánom.
Nem vetemedem most elemzésre, inkább csak pár szavas érzéseket írok le a dalok, a lemez kapcsán. Harmadik meghallgatás, dalról dalra kis szünetekkel.
Történetről történetre, Vérrel írva.

A Star Wars-os, Solaris-os kezdés után berobban a szöveg, amitől hamar visszatérsz a mesevilágból. Persze a sötét éjszaka hangulata megmarad. Ezt a zenét nem lehet éjszaka hallgatni. Ehhez kell a szomszédok – legalább – elfogadása.
A furcsa éjszakai álmok, gondolatok utáni ébredés sem hoz megnyugvást, de indul a nap, új tervek, célok, remények. (úgy középtájt éreztem némi késztetést, hogy megnézzem, kik játszanak).
A Hatalmas csendeket mi más indíthatná, mint egy basszus behörgés. Ha csendet vársz a zenében, akkor nem ez az a dal. A csend a szöveg mögötti érzelmekben van.
Kis rockzene. Próbálok egyszerűsíteni így az elején, de az élet bonyolultabb, és a szöveg hamar elterel az egyszerű általánosítástól.
Most akkor kis elcsendesedés, gondolod. Ballada. Visszanézős, előre mutatós, de csak az előzőekhez képest csendes.
Na talán majd most. Szerelmes? búcsúzás? elengedés? A soha nem múló, visszaváró szerelem?
“Miért írod a verset?” Így harmadszori hallgatásra változnak a kedvencek. Érdekes, az előző kedvencem is hasonló hangulatú.
De vége a lírának, nesztelenül térünk vissza a kemény érzelmekhez.
(Ismét megnézném, kik játszanak, de majd a végén.) Falrahánytborsó – jutott eszembe. Mondd csak, figyelek! De nem…
Vajon mekkora lenne/lesz az űr utánunk?
A címadó volt a legnehezebb egy mondatban. Szép csendes dalnak indul. Nem is értem a címet. Aztán jönnek a durva kérdések, marcangolások. Megvan.
Beesteledik lassan. Jönnek újra az esti, éjszakai gondolatok. Nagyon tetszenek a zenei fordulatok, váltások, és persze a basszus által végigvitt dallam.
Mondom a Súgnak a démonokat hamar megfejtjük. Aztán ehhez is visszatértem újra. Nyilván a cím alapján sem várhattam vidám mintamókust, de erre sem számítottam.
Lassan záródik a lemez íve. Egy látszólag lírai dal mesél a lázadásról, lemondásról, elengedésről.
Az eredetileg, és már régóta kedvenc dalom zárja az albumot. Bevallom, mikor meghallom, mindig beugranak a klip képkockái. Mikor először láttam is megrázott, azóta pedig már többet is tudok róla.

Nagy öröm számomra, hogy itt lehet az asztalomon ez a lemez. Biztosan nem hallgatom majd napi szinten, és nem is utazik velem az autóban. Nem erre való. De olykor lejátszom majd újra és újra. Mostmár akár egy-egy dalt is külön.
Tudom, nagyon sikerült leegyszerűsítenem a dolgokat, látszik az iskolában kihagyott sok verselemzés. 🙂 Ezért továbbra is azt ajánlom, legyen saját véleményed, vedd, és hallgasd meg a CD-t!