Szólt a rock Kisvárdán

A Zene Sóstón záró napján most egy olyan kirándulást teszünk, ami miatt nem voltam ott a rendezvény szombati koncertjén.

Hét közben fedeztem fel, hogy megyénkbe látogat több olyan zenész, aki valaha a kedvenc Kormorán formációm tagja volt. Ezen a vonalon tovább haladva felfedeztem azt az eseményt is, amelyre végül eljutottunk. Mindkettő szerepelt az ajánlómban is.
Csütörtökön a Mustárház udvaráról már nem láttam értelmét elindulni Máripócsra, a Rockhajó koncertjét viszont nem akartam kihagyni. Így a szombat esti, kevésbé kormorános, ellenben pokolgépes (remélem, az adatgyűjtő robot az egész mondatot értelmezi 🙂 ) koncert lett a terv.
Újfehértóról hazatérve – majd erről is mesélek – egy tusolás-átöltözés után már mentünk is Kisvárdára.
A sétálóban hatalmas színpad, hozzá illő pazar hang- és fénytechnika fogadott, és a Radar beállása, ami igencsak jól szólt.
Helyet is foglaltunk a technikusi pult melletti virágágy szegélyén, közel a büféhez, és ideális távolságra a színpadtól.
Innen indultam fotós portyázásra a Jericho koncertje közben. Így indul majd a fotóalbumom.
Radar koncerten elég régen voltam, ahogy megállapítottam, a basszusgitáros személye változott azóta. Kíváncsi voltam, mi történt a zenéjükkel, és erre a legjobb alaklom egy lemezbemutató. Ez volt szombaton az este második pontja.
Itt már küzdöttem kicsit a színpad fényeivel, de igazán inkább zenét hallgatni mentem, így nagyon nem zavart. Lőttem pár képet, és hallgattam a zenét az időközben gyülekező nézősereg árnyékában.
Tóth Reni hangját már a Kormoránban csodáltam, aztán Bill lemezén vokálozva ismét. Bevallom, szóló lemezébe is belehallgattam, de az nagyon más volt. Mégsem volt kétséges, hogy pendrive zenekar kísérettel is meghallgatom. Változatlanul libabőr volt, mikor kiengedte a hangját, de azért nekem a Kormorán volt az igazi. Három-négy képem lesz csak erről a részről.
Igazán a Pokolgép koncertje volt, amiért elindultunk, de a többit sem bántuk meg.
A zenekar mindent megtett, hogy emlékezetes, jó emlékkel emlékezetes koncert legyen és bevallom, fájó szívvel hagytuk ott a helyszínt a koncert vége előtt. A fényképezésről már korábban nagyjából letettem, és nem is igazán azért mentem most. Néha elnéztem a színpad felé, de nagyon zavart, ahogy a fénytechnika a nézőkre vadászott, ugyanakkor a színpadi történésekből elég keveset láthattunk. Akkor álltunk fel végleg, mikor sikerült számomra hallgathatatlanra torzítani a zenét.
Egészen biztosan nem én lettem nyűgös, hiszen pár napja, a Wild East-en mind a hanggal, mind a fényekkel – és persze a zenével is – jó barátságban voltunk. Sajnálom, hogy így történt.
Találkozunk valamikor, valahol. 🙂
Lett azért pár képem, elég kemény utómunkával a kétharmadában. Klikkelj az ittenire!