Régészetem napja

Szabadságom utolsó napjára igencsak érdekes és látványos eseményt sodort elém a véletlen.
Csütörtök reggel a közösségi oldalt nézegetve ugrott fel egy hirdetés, ami első olvasatra annyi volt számomra, hogy szabadban, maszk nélkül, és biztos jó lesz, tehát menjünk.
Nyomban be is szaladtam a Jósa András Múzeumba, ahol kicsit többet is megtudtam az eseményről, meg hogy csütörtök van, nem péntek. Mert tudjuk, szabadságon minden nap hétvége. 🙂
Maradt tehát egy napom, hogy kicsit jobban felkészüljek a Régészet napja pénteki ásatásos kitelepülésére.
Útvonaltervet készítettem, kicsit olvastam a Tiszavasvári határában lévő Wienerberger Téglagyárról, végigolvastam a pénteki esemény plakátját, szétnéztem a múzeum honlapján, szóval felkészültem.
Később kiderült, nagyjából arra, hogy odataláljak. 😉
Pénteken kiautóztam a Wienerberger bányához, természetesen a tervezett időpontnál korábban érkeztem, de ahogy a porfelhőből előbukkantam, máris kedves ismerősök fogadtak. Az első pár percben kiderült, hogy amit én felkészülésnek gondoltam, az semmi ahhoz képest, amit a lelkes régészektől információban kaphatok.
Csatlakoztam a buszos csoporthoz, és elkezdődött az időutazás.
A terület a Wienerberger Téglagyár nyersanyag kitermelő helye, de mielőtt hozzálátnának az agyag kitermeléséhez, a régészek átvizsgálják a terepet. Ez a helyszín azért is volt érdekes, mert a teljes folyamatot láthattuk. (Mondjuk a téglagyári üzemlátogatást kivéve.)
Az agyagbányászat helyén tavak keletkeznek. Volt már olyan rész, amelyben befejezték a kitermelést, és a természet vissza is vette a terepet. Láthattuk a kitermelést, és a megelőző régészeti feltárás minden lépését a kezdeti földmunkától a megtalált kincsekig (mondjuk ezt ott leletnek hívták 🙂 ).
Azt már láthatod, szakértő nem lettem, és azt is, hogy nehezen dolgozom fel e rengeteg információt. Szerintem napokig tudnék mesélni róla, hatalmas élmény volt.
Kis időrendet azért felállítok. Onnan indult a túra, hogy a természet visszafoglalja a területet, hogyan változik a környezet, ha “hirtelen” tavak keletkeznek. Érdekes előadást hallottunk az állatvilág változásáról, és aki szeretett volna, a végén békául is megtanulhatott.
Majd szó volt arról, hogyan találnak lelőhelyeket, láthattunk egy tablót a leletbejelentőkről, de a számomra a legmeglepőbb az a mondat volt, hogy az ásatásokkal a jövő számára elvesznek a leletek. Mert igaz, hogy besétálva a múzeumba megnézheted őket, megtudhatsz információkat, de a további kutathatóság a helyszínen a jövő számára örökre elvész. Olyasmi ez, mint a jegesmedve az állatkertben. Kényelmesen nézegetheted a légkondicionált beton épületben, de ha meg tudnád kérdezni, nem biztos, hogy azt mondaná, ott szeretne élni.
Visszatérve a nyílt naphoz a következő állomás a “kincskeresés” volt. Azt hiszem, a gyermekek legkedvesebb helyszíne. Csipogtak a keresők, túrták a homokot, és azt gondolom, olyan élményben részesültek, amellyel közelebb kerültek a természet szeretetéhez, megismeréséhez. Jó volt látni, hogy sokan gyermekekkel érkeztek, akik így olyan alapokkal indulnak a jövőbe, hogy eszükbe nem jut majd tönkretenni a természetet. Nem közülük kerül majd ki a jövő sóstói favágója.
Ezután elhagytuk az árnyékolók hűvösét, irány a terep!
Lépésről lépésre haladva követtük a feltárást. Megtudtuk, miből lehet látni, meddig érdemes ásni, láthattuk, ahogy a markoló előkészíti a terepet – a gyermekek újabb élménye volt, hogy beülhettek a gép kezelőfülkéjébe -, és láthattunk egy régi épület körvonalát is.
Visszatérve a kiindulási ponthoz meglepve láttam, jó két óra telt el, míg az igazán nyári időben bóklásztunk a “vadnyugati” terepen. Hatalmas élmény volt, nagyon köszönöm, hogy részese lehettem.
Van egy fotóalbumom természetesen, melyben igyekeztem a leírtak szerint csoportosítani a képeket. Az ittenire klikkelve nézheted meg őket.

Tervben volt még, hogy a múzeum kiállítását is megnézem, de azt hiszem, ezzel megvárom a maszkmentes időszakot.