Rólunk szólnak a hírek

Szombat délelőtt számos olyan program volt, ahol terveztem a megjelenésemet, ahol olyan társaságban lehetek, ahol jól érzem magam. Ilyen volt a Madárkarácsony az erdei tornapályánál, vagy az Állatok karácsonya az Állatbarát Alapítványnál. Volt azonban egy harmadik esemény is, ami nem tette kétségessé, hol leszek délelőtt.

Kicsit hosszabb írás következik, légy türelmes. 😉

Édesapámnak volt egy Werra 3 típusú fényképezőgépe (ma is őrzöm), amivel kedves családi fotókat készített. Gyermekkoromban általában kicsit másként teltek az esték, a hétvégék, mint manapság. Mikor egy-egy tekercs film elkészült, fürdőszobánk sötétkamrává alakult, pár óra múlva pedig már kezünkben is volt a fénykép a korábbi napok történéseiről. Sokszor kuksoltam én is a sötét “laborban”, és ez egy életre meghatározta a fényképezéshez való viszonyomat.
Középiskolás koromban összegyűjtögetett, kicsit megpótolt zsebpénzemből vásároltam egy Zenit fényképezőgépet. Emlékszem, milyen boldogan vittem haza az Ofotértból.

Ugrunk kicsit az időben. Úgy 40 éve legkedvesebb barátom éppen felvételt nyert a fotós szakmunkásképzőbe, így nekem is kicsit több rálátásom nyílt a szakmai részre.
Nagyjából ugyanekkor, 1976-ban alakult meg a Nyíregyházi Fotóklub, ahol számos, a fotózás iránt elkötelezett ember gyűlt össze. Igazi klubélet folyt, nem szakbarbár gyülekezet, hanem inkább baráti társaság volt ez, persze egyre komolyabb szakmai felkészültséggel, a fotózás szeretetével felvértezve. A klub és a tagok sorra hozták el a jobbnál jobb díjakat a fotópályázatokról. Abban az időben igen komoly támogatás állt a klubok mögött. Nem csak a hely, a labor állt rendelkezésre, hanem neves fotósokkal is találkozhattunk, beszélgethettünk, képértékeléseket tartottunk, szóval olyan klubélet folyt, ami a mai anyagias világban elképzelhetetlen.

Elérkeztünk a szombathoz. Pár hétig volt látható a Pál Gyula Teremben Mikita Viktor emlékkiállítása. Viktor alapító, meghatározó egyénisége volt a fotóklubnak. Szakmai tudása, látásmódja, segítőkészsége mai napig nyomot hagy – azt gondolom – nem csak az én képeimen. Rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem.
A kiállítás záró napján összegyűltünk néhányan a valaha volt fotóklubosok közül egy beszélgetésre, emlékezésre, képnézegetésre. Jól esett az ismétlőgombos digitális világból kicsit visszatérni a megfontoltabb analóg képkészítéshez.
A pár órával később, egy kiállítás megnyitón készített képeim feldolgozásának nagyobb részén túljutva elmondhatom, ez a pár óra beszélgetés láthatóan megfontoltabb fényképezésre késztetett. Ezért is hiányzik nagyon ma is a fotóklub…
És a történet itt – remélem, rövid időre – megszakad.

Végezetül pedig egy rövid írást, és Pusztai Sanyi néhány képét linkelem ide. Köszönet neki ezekért.