Hát hello!

Eljött az idő, hogy így közel egy hónap távlatából összeszedjem a gondolataimat a Helló Nyíregyháza című rendezvényről.
Évek óta vesszőparipám, hogy miért kell ezt a rendezvényt pénteken, azaz munkanapon csinálni? Idén a “szórakozzon együtt a család hétvégén” jelszó jegyében sem történt máshogy, idén is péntek volt a kiszemelt nap a Helló megrendezésére. Gondoltam, megnézem végre, miért fontos a péntek, a hétköznap, és szabadságot vettem ki, hogy az egész rendezvényt figyelemmel kísérhessem.
Jó 10 órát töltöttem a belvárosban, hogy megkapjam a választ kérdéseimre.
Mi a célja a rendezvénynek?
Miért nem lehet hétvégén?

Haladjunk szépen sorban a történésekkel, és közben hátha meglesznek a válaszok.
Fél kilenc körül értem a Kossuth térre, ahol iskolások, óvodások szépen intézmények szerint rendeződve gyülekeztek. A város vezetői és vendégeik kilenc után pár perccel érkeztek a színpadra, ahol aztán a köszönésektől a cukorágyúig terjedt a délelőtti, nagyjából fél órás program. Ennek lényege, hogy a színpad előtt a kamerák kereszttüzében a téren összegyűlt fiatalok a kivetítőn megjelenő köszönéseket kiabálják, miközben magasba nyújtják narancssárga karkötős kezüket. Jutalmul cukorágyúból savanyúcukrot lőnek közéjük.

Ezzel a nagyszínpad délelőtti programjának vége is. Mindenki haladjon tovább, nincs itt semmi látnivaló, tessék menni zajongani a művház elé, gyerekek meg irány az iskola.
A “Miért nem hétvégén?” kérdésre meg is van a válasz: ilyenkor könnyű összeszedni gyerektömeget a színpad elé, ami igen jól mutat az esti híradóban. Nem nagyon láttam még legalább négy kamerával kivonulni a helyi médiát…

A délelőtt további részében – ahogy azt majd a fotóalbumban megnézheted – nagyrészt a főtér és a művház között kóboroltam, beszélgettem a művészekkel, árusokkal, közteresekkel, szóval ismerősökkel, és ismeretlenekkel. Ez volt a rendezvénynek az a része, a hol jól éreztem magam, és ez volt az, amit a körítés nélkül is meg lehetne rendezni bármikor.

Dél körül benézve a Kossuth térre a nagyszínpadon a helyi tv (boldog 30. szülinapot!) műsora zajlott, ahol elhangzott az ominózus mondat: “Délután lesznek többen, mikor végetér az iskola és a munka”. Hát igen…

Délután kettőkor kezdődött az a koncert, ami nagyban segítette, hogy pont ezt az évet válasszam kérdéseim megválaszolására. Konkrétan ez volt a másik fő ok, hogy szabadságon legyek.
Az Artézis trió remek koncertjéről korábban már beszámoltam, akár erre is maradhatott volna egy kamera a téren…

A koncert megnyitotta a délutáni programok sorát a nagyszínpadon, amely a szokásos városi rendezvényes forgatókönyv szerint épült fel. Képes tudósításom itt ér véget, mert – bár pár percig a színpad elől követtem a Piramis együttes műsorát, annak színvonala távozásra késztetett, a távolból azonban még követtük kicsit a programot.

A “Mi a célja a rendezvénynek?” kérdés megválaszolását rád bízom, nem lesz nehéz összeszedni.
Szóval nagyrészt olyan dolgok történtek ezen a napon, amik bármelyik napon bele kellene hogy férjenek egy város életébe, és ami sajnos a sok-sok szabályozás miatt elképzelhetetlen. Az utcai zenész, a szobrász, a festő, aki nyilvánosan megmutatja munkáját mind-mind olyan dolgok, amelyek jó hírét viszik a városnak, és annyi kell hozzá, hogy megengedje valaki, hogy ott legyen, ott dolgozzon. Az emberek pedig meg-megállnak, beszélgetnek, nem pedig átbicikliznek a sétálóutcán, mint most. Szóval hangulatos lehetne a belváros, és ehhez nem kell külön nap, nem kellenek a reggel kirendelt, majd a fél órás protokoll műsor után az intézményekbe visszatérő iskolások, óvodások hada, nem kell a rengeteg kidobott pénz. Azt lehetne olyan rendezvényekre fordítani, ami valóban ide, Nyíregyházára csalogatja a turistákat, mert tudják, mi történik.

A mostani eseményről készült fotóalbumot a következő képre klikkelve lapozgathatod.