Olvasom az egyik blogban az alábbiakat:
“Ha nem azzal fogunk foglalkozni, hogy minden csöpp faluban legyen iskola, hanem azzal, hogy a gyerekek azonos színvonalú oktatásban részesüljenek, amihez mondjuk elegendő egy iskolabusz, akkor már előreléptünk. Ha nem engedjük, hogy elitiskolák alakuljanak ki, ha nem engedjük a szegregáció elterjedését, azaz megadjuk minden gyereknek az esélyegyenlőséget, akkor lesz esélyünk a világgal szemben is. De hol van ez még?”
Bevallom, fenti lapon másik két blogot olvasok rendszeresen, erre ritkán tévedek, mert annyira homlokegyenest másak a nézeteink.
Természetesen az idézett résszel kapcsolatban is.
A szerzővel ellentétben én igenis azt gondolom, minél több helyen legyen iskola.
A kis falvakban is.
Nem hiszem, hogy az oktatás színvonalát az iskola helye határozná meg, sokkal inkább a pedagógus hivatástudata.
Nem hiszem, hogy ha “összemossák” a gyerekeket, az bárkinek is jó lenne.
Biztos vagyok benne, hogy egy gyermek nem attól lesz tehetséges, hogy falun, vagy városban él, ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy sokat ront a mégoly tehetséges diák eredményén is, ha reggel-este órákat buszozik, vonatozik.
Én nem tartom szegregációnak, ha a jó képességű gyereknek megadják a lehetőséget a kiemelkedésre.
Sokkal inkább tartom hibának ezeket a gyerekeket csak azért visszahúzni a mocsárba, hogy szép tarka legyen az osztály.
Szerintem igenis szükség van olyan képzésre, ahol tudnak, akarnak, és foglalkoznak is külön, kiemelten a jó képességűekkel, ahol nem hagyják elkallódni őket.
És szükség van arra is, hogy a gyenge/gyengébb képességűeket is megpróbálják felzárkóztatni.
De ez nem úgy érhető el, hogy összekeverjük őket.
Főleg nem úgy, hogy kijelentjük, csak nagy iskolákban folyhat jó oktatás, csak nagy iskolákban lehetnek tehetséges gyermekek.
Láthatjuk mindennapjainkban, hogy sokkal könnyebb a meglévő jót is elrontani, mint áldozatos munkával jobbítani a helyzeten.
Láthatjuk, az agresszivitás sokkal hatékonyabb a józan észnél.
Divatos mesehasonlattal élve sokkal hamarabb lesz a hangyából tücsök, mint a tücsökből hangya, mert az a könnyebb út.
Ilyen ez a biológia…

Régen sokat utaztam összevissza, csak úgy, amikor, ahová kedvem tartotta.
Vonatoztam erre-arra, télen nyáron.
Mostanában sokat utazom, vonatozom télen-nyáron, de szinte csak a Nyíregyháza-Debrecen vonalon.
Ez kicsit más.
A maradék szabadság tervezésekor kitaláltuk, hogy valahová mégiscsak elutazunk pár napra.
Ha emlékszel, volt már egy szabadság-időszakom, ez a VIDOR jegyében telt.
Lassan eljön a következő részlet ideje, így hétvégén bóklásztam kicsit a neten összevissza.
Ja, az erdőben is voltam, meg Sóstón, meg útközben, majd erről is mesélek. 😉
(Ahogy a tegnapi bejegyzésekből kitűnik, tényleg a világ végén a helyem 🙂 )
Szóval próbáltam kitalálni, hová kellene mennünk.
Ekkor akadtam a Vízimalom Panzióra.
Ez Zalalövőn található.
Tudom, jól kinéztem 🙂
Remek a honlapjuk is, jó ideig nézegettem.
Szerintem egyszer majd szétnézek ott, de most azt hiszem, valami közelebbit keresek a novemberi nyaraláshoz.
Az a baj, hogy Sopron, és Pécs ugrik még be alternatívaként.
Hát ez sem az igazi.
Meg inkább valami csendes hely kellene.
Majd kiderül…

Van jó néhány olyan film, amelyet szinte bármikor szívesen újranézek.
Már ha van rá lehetőségem.
Igyekszem itthoni gyűjteményemben tudni ezeket, mert ekkor jórészt tényleg én dönthetem el, mikor mit nézek.
A tegnap esti standard bevásárlásomon – kis kaja, kis konyhai cucc, stb. – lassabban haladt a sor a pénztárnál, mint máskor.
Ráadásul meglehetősen kiürült aggyal már nagyon vágytam rá, hogy hazaérjek.
Szóval csak bámultam ki a fejemből.
Aztán egyszer csak megakadt a szemem valamin.
Majd lassan, nagyon lassan eljutott az agyamig a felirat:
Sörgyári capriccio.