Anyámat lecsatolták

Úgy tűnik, a mai nap fő témáját a vasút szegélyezi.
A nap ahogy indult, úgy is folytatódott.
A napközbeni történésekre nem pazarolok szót, dolgos hétköznap.
Este azonban kicsit sikerült tovább maradni a munkahelyen, így későbbi vonattal indultam haza.
A nap talán egyetlen pozitív dolga, hogy az IC néhány perces késése éppen jól jött, elértem.
Mire kiloholtam a szokásos nyolcadik vágányra, éppen az utolsó két kocsit akasztották le.
A peronon valamikori kollégámmal futottunk össze, együtt szálltunk fel az utolsónak maradt kocsiba.
Elhelyezkedtünk, és már indult is a vonat.
Ebben a pillanatban a kocsi elején kávéval kezében megjelent egy férfi.
– Lecsatoltátok anyámat! – mondta félhangosan mint kiderült a mögöttem álló kalauznak.
A kalauz gondosan kezelgette a jegyeket, keveset foglalkozott a férfi mondatával.
Igaz, a panaszkodót irodalmi túlzással sem mondhattuk józannak, bár a kávét hősiesen egyensúlyozta.
Aztán látva, hogy egyedül maradt panaszával, gyorsan felhajtotta.
A kalauz lassan odaért hozzá.
– Lecsatoltátok anyámat! – ismételte meg elkeseredve a mondatot a férfi.
Kiderült, hogy anyjával utazott, aki a Debrecenben lekapcsolt két kocsi valamelyikében maradt, míg ő a büfékocsiba ment kávéért.
Az a két kocsi ekkor már Mátészalka felé tartott a kalauz szerint, aki nagynehezen rávette magát egy telefonálásra.
Aztán közölte a férfival: az anyja leszáll Mátészalékán, és majd valahogy eljut Záhonyba, ahová egyébként mindketten igyekeztek.
Talán a másik vonat kalauzával beszélhetett, mert megkérdezte, kit keressenek azon a vonaton.
Látszólag tehát megtett mindent, amit csak lehetett.
Néhány dolgot azonban mégsem értek.
Ha Záhonyba készültek, miért a Mátészalkára tartó kocsiban ültek eredetileg?
Ha nem oda szólt a helyjegyük mondjuk a kalauz jegyvizsgálatkor miért nem figyelmeztette őket, lekapcsolják a kocsikat?
(Ha így tett volna, valóban utaskísérő lehetne a neve.)
Amikor Debrecenben lekapcsolták a két kocsit – vagy pár perccel előtte-, legalább a két kalauz egyike miért nem ment végig a maradó kocsikon?
Lehet, hogy nem dolguk, de talán beleférne a munkájukba kis figyelmesség.
Mint ahogy én Nyíregyházán – az egyetlen helyen, ahol az IC még megállt – is elvártam volna, hogy figyeljenek a pórul járt utasra, aki magába roskadva hajtogatta:
– Anyámat lecsatolták. Valahol majd csatlakozunk.