Róka II, avagy vasút III.

Szegény rókának nem sok nyugalma van mostanában. Kicsit visszanézve a közelmúlt bejegyzéseit megállapítottam, hogy semmit nem vethetek mondjuk Pataki Ági szemére, hiszen nálam is vissza-visszatérnek olykor a témák, még ha nem is motorozgatok egy szakadt büfékocsi körül (ízirájder, öcsém) 🙂
Szóval vasút, és az ő menetrendje.
Az ember utazgat, és mivel hét közben a munka köti le az idejét, marad e játékra a hétvége, ami ugye nagyjából egybeesik a lustálkodom kicsit időszakkal. A reggeli kávészertartás része a kávé utáni kis nyugalom. Ennek vége felé lopózik a képbe Elvira, a mávtündér. (Nem alaptalan a nyájas olvasó sejtése, hogy ezt sem ússza meg, de némi időt még nyer, mert most nem ez lesz a téma.)
Tehát az “intelligens menetrendet” inzultálva hamar kiderül, hogy ha kilenc előtt nem sikerül a pályaudvarra érni, akkor két lehetőség marad: vagy elbóklászik az ember fél délelőttöt – ami ugye kevés arra, hogy valami hasznosba kezdjen, mert úgyis félbe kell hagyni -, és 11 előtt néhány perccel indul el, vagy IC. Nyilván utóbbi marad. Pénztár, mosolygós jegykiadó (egy percre átvillan az agyamon, hogy azt gondolja: “Na, ennek sincs jobb dolga, mint itt téblábolni”) és a meglepetésszerű 21-es kocsi a vonat végén.
Mivel van még időm, gondolom, megnézem a többi kocsit is, ezért már csak nem költözök másik városba 🙂
Ahogy elindulok, látom a peronon dohányzó kalauz értetlen arcát: “Nincs rajta egyenruha, miért megy a mozdony felé?” Aztán mikor az első kocsinál visszafordulok, megkönnyebbülten felsóhajt. A köhögési roham utáni vörös arcával megállapítja, hogy bizonyára a kétjegyű számok ismerete haladja meg képességeimet, és megnyugodva fellép a vonatra. Én is elfoglalom helyem a marhavagonszerű kocsiban, megpróbálom felgyűrni a csomagtartóba a pakkomat, és a kabátomat, majd miután ez természetesen nem sikerül, útitársaimhoz hasonlóan a padlóra teszem a csomagot, az ölembe a kabátot… de jó is egy IC.
Ekkor megjelenik az iménti haláltusáját meglehetősen jól kiheverő kalauz, és arcán a “majdénelmagyarázomennekaszerencsétlennekmiazafogas” kifejezéssel hosszú ujjával a csomagtartón fityegő vasdarabra mutat.
“Haaazaa, hazaa!” jut eszembe, de engedelmeskedek. Miután a kalauz továbbáll, felveszem a földről a kabátomat, leporolom, és elnézést kérek a mellettem (ablaknál!) ülő nénitől, aki valamiért a kalapját igazgatja.
A hátralévő húsz perc nyugalomban tellik.
Hol a mező közepén betont kevergető valamiket nézegetem, hol a másik oldalon a faluszéli tóba fulladni készülő kis(ebbségi)gyerekeket, vagy pihenésképp a vagon két részét elválasztó ízléses füstüveglapot.
Emlékszem régen, mikor a hatalom munkát, és kenyeret adott az embereknek cirkusz helyett, ez az üveglap működött füstszűrőként. Balra dohányzó, jobbra nem dohányzó, és mivel valamirevaló utas másik kezében csomag van (egyikben ugye a cigi) ezért előrelátóan ajtót ide nem is szereltek…
De lassan megérkezünk. A legizgalmasabb rész következik: vajon hanyadikra jön be a vonat? Olyan ez, mint mikor nagymama az ismétlést is végig izgulja … persze, hogy a harmadikra érkezünk.
Irány a troli. Találó név ez a tömegközlekedés…