Idén még nem írtam Zefiről, de a sidebar-on is ott a link, figyelemmel kísérheted mindennapjait.
Bevallom, csodálom kitartását, mellyel sorsát viseli. Jómagam, mikor jó pár éve életemben először mezei gyomorrontással kórházba kerültem, akkora pánik fogott el, mintha onnan soha többet vissza nem térhetnék…
Zefi mindennapjai jó féléve telnek úgy, hogy erős hite, családja, remek orvosai, ismerősei, barátai, rajongói tartják benne a lelket (hú, de rossz így ez a mondat).
Egy ideje követhetjük is a “történéseket”, bár most jó pár napja hallgat.
Nem egy szívderítő olvasmány, mégis naponta megnézem, és őszintén drukkolok a felépüléséért. Szerencsére egyre jobb hírek érkeznek, már készül a visszatérés terve.
Remélhetőleg pár hónap, és ott láthatjuk az újrapolitúrozott Hammond mögött…

…és hogy bizonyítsam, milyen korán kelek… 😀

Bizonyára feltűnt, hogy elég keveset írtam ezévben.
Történt ugyanis, hogy némi jogszabályváltozás, és programmódosítás annyi feladatot rótt rám, hogy mire hazakeveredtem, semmi olyat nem kívántam látni, ami világít 😉
Azért a képeket kitartóan rakosgattam, és rakosgatom majd ezután is.

Az év utolsó napjaiban igyekszünk némi számvetést tenni, picit visszanézni, picit elgondolkodni. Visszaidézni az év elmúlt szilveszter fogadalmait, melyekből – ahogy szokott – szinte semmi nem valósult meg :-), sóhajtani egy nagyot és megállapítani, a következő biztosan nehezebb lesz.
Jönnek a “jó lenne, ha jövőre…”, “jó lenne, ha jövőre is…”, vagy a “legalább jövőre ne…” gondolatok. A “csak rajtam múlik” optimizmusát felváltja a “rajtam is múlik” megalkuvása.
Aztán felnézünk, ki az ablakon a távoli havas messzeségbe, “Na, majdcsak lesz valahogy!” dünnyögjük, aztán betoljuk a tepsit a sütőbe, és elégetünk egy kis gázt… az olcsóbbikból…