.

Hír:

“Fizető utasoknak fenntartott kocsi” feliratokat helyez el a MÁV többek között a vasúti kocsikban, hogy elriasszák a bliccelőket.

Vajon előtte kitakarítják a kocsikat, és megjavítják a világítást, hogy el lehessen olvasni?
Vajon mit csinál vonatonként a legalább két kalauz?


Leépülés 4. rész

Mezei vonat.
Munkába járós.
Tehát semmi különleges.
Elvileg gyors, de ilyen kategória már igazán nem is létezik.
Immár a negyedik fülkében próbálunk villanyt gyújtani.
Ez a legsikeresebb próbálkozás, mert itt legalább vészvilágítás van, ha eloltjuk a lámpát.
– Ennyi van. – mondja a kalauz, mikor szóvá tesszük.
– A többiben még ennyi sincs. – mondja olyan hangsúllyal, mintha az öttalálatos lottószelvény tulajdonosával közölné a jó hírt.
Mire észbe kapunk, már a szomszéd fülkében bírságolja a srácot, aki jópár csomagjával futva érte el a vonatot.
No, talán ebből égő lesz a vonaton, és nem kezdenek újabb sztrájkba, hogy szétosszák a vasutasok között…


Leépülés 3. rész

Visszavonatozásom sem volt zökkenőmentes.
Mint korábban írtam, egy ideje igyekszem nem egyedül utazni a fülkében.
Most is olyanba szálltam, ahol már voltak.
Sajnos pár megálló után magamra maradtam, a következőnél pedig meg is történt, amitől tartottam.
Népes, koszos, büdös, dohányzó, üvöltöző társaság érkezett.
Igyekszem mindig az ajtónál ülni, így felkapva táskámat, kabátomat hamar elillantam egy másik fülkébe.
Itt újabb két megállót sikerült békében utaznom.
Aztán innen is tovább menekültem.
Ez nem az én vonatozós napom…


Leépülés 2. rész

Ma más irányú elfoglaltságom okán más irányba kezdtem vonatozni.
Így jegyet kellett váltanom.
A vonaton a kalauz érkezésekor automatikusan a bérletemet veszem elő, de még időben kapcsolok.
Így csak egy vigyor fut át a kalauz arcán.
Majd megpróbálja tollal kezelni a jegyet.
– Nincs egy tolla? – kérdezi, miután nem sikerül összefirkálnia a jegyemet.
Most rajtam a vigyorgás sora.
– Nincs sajnos. – válaszolom, de már fel is találja magát, és lyukat nyom a jegy sarkába.


Leépülés

Hajnali vonatra várakozás.
Unalmas mindigugyanaz hangulat.
A hangosbeszélő zökkent ki.
– Felhívjuk a Latorca IC-vel utazók figyelmét, hogy a vonat első osztályú és büfékocsi nélkül közlekedik. Kérjük, tájékozódjanak az utaskísérőnél!
Elcsodálkozom, milyen szép neve lett a kalauznak.
Hiába, szárnyal a MÁV…
Közben pedig hallom magam mellett:
– Anyátok!!! – és a megnyilvánuló elindul az információs iroda felé.
Pedig mondták neki, hogy a kalauzt (bocs, utaskísérőt) keresse…


Korábban

Elhatároztam, hogy ma korábban megyek haza.
Ez persze jelen időszámítás szerint a délután ötöt jelenti.
Szerencsére úgy alakultak a dolgok, hogy sikerült is fenti időpontban eljönnöm a munkahelyről.
Kényelmesen sétálva a viszonylag kellemes időben el is értem a kiszemelt vonatot.
Felszálltam, és vártam a vonatindulást.
És vártam…
És vártam…
Aztán vártam, hogy a “műsorközlő” mondjon valamit.
Ő mondta is, hogy érkezik a Latorca az 5. vágányra.
Gondolkodtam, elő vegyem-e a fényképezőgépet, ott ugyanis már tartózkodott egy vonat.
De nem szeretem az ilyen képeket, ígyhát a zsebemben maradt.
Néhányan leszállva a vonatunkról elindultak helyjegyért a Latorcára, amely meg is érkezett a 10. vágányra.
Végülis nem nagy tévedés, ha bemondanák, talán az átvert utasok is átérnének még hozzá.
Ekkor úgy tűnt, ő indul el előbb.
Aztán mégis mi indultunk 25 perc késéssel.
Még nem tudom, miért.
A Latorca a következő állomáson előzött meg.
Végre egyszer nem az IC késik.
Igaz, én pont most nem vagyok rajta.
De azért hazaérek valamikor.
Persze nem korábban…


Vandálbiztos

Egy ideje szépen felújított vasúti kocsikkal közlekedő szerelvények is futnak a környékünkön.
Vandálbiztos ülések váltották fel a “hasítottbőr” ülőalkalmatosságokat.
Már csak vandálbiztos utasokra lenne szükség…


Elhatározás

Egyrészt hazaértem.
Másrészt nem jelent meg a bejegyzés távollétemben.
Harmadrészt pár perce elhatároztam, hogy új kategóriát nyitok.
Negyedrészt ebbe át fog kerülni egy idei, korábbi bejegyzés.

A KV-ig megvan a mai nap.
Elindultam kicsit fagyoskodva, de tetszett, hogy a Nap is igyekezett felébredni.
Neki se legyen jobb.
A pályaudvaron már van olyan pénztáros, akit kerülök, ha lehet.
Elég, ha én vagyok morcos reggel 🙂
Ma a háromból kettő ilyen volt, így egy kicsit tovább álltam sorban.
Egy teljesárú jegyet kérek Kisvárdára. – mondtam nem kis büszkeséggel, hogy ilyen pontosan fogalmazok.
Returt kér? – törte meg a varázst, pillantásával a letett 1500 forintra mutatva.
Igen, köszönöm. – mondtam megállapítva, hogy korántsem fogalmazok pontosan.
A vonat már bent állt, így kerestem egy fülkét, ahol van már valaki.
Az utóbbi napok híradásai a vonatos rablókról óvatosságra intenek.
Igaz, egy ideje már igyekszünk kollégáimmal csoportosan utazni.
Kicsit gáz, hogy itt tartunk…
Elindultunk.
Ma nagyfűtős nap volt, így nem volt senkinek ellenvetése, hogy kicsit néha lehúztam az ablakot.

Aztán jött az, amiért elkezdtem írni.

Jókora múltra visszatekintő vonatozásom alatt ma találkoztam először igazi ellenőrrel.
Biztosan volt már máskor is, hogy nem a kalauz, hanem a karszalagos ember nézte meg a jegyemet, bérletemet, a mostani azonban amolyan igazi, erre született, előző életében valószínűleg könyvelő lehetett.

Viszonylag nagyszámú utassal indult a vonat.
Még Sóstóhegynél sem jártunk, mikor megjelent ajtónkban az ember.
Jó reggelt! – mondta, és megigazította a karszalagját.
Négyen ültünk a fülkében.
Nekem sikerült elsőként odaadnom a jegyemet.
Szerintem betűnként szkennelte be.
Hasonlóan járt el másik két fülketársam jegyével.
Ezután következett a nap produkciója.
A negyedik jegyet még hosszabban vizsgálta.
Komolyan úgy nézett ki, mint a gyermek, aki először lát télapót.
Majd következett a kérdés: Láthatnám a diákigazolványát?
Azonnal megkapta.
Majdnem Kemecsénél jártunk, mire elhitte, amit lát.
Minden rendben volt, de a tulajdonos a szemünk előtt váltott párszor színt az akció alatt.


Vajon mióta?

Az este háromnegyed hetes pályaudvarra érkezésem jó alkalmat nyújtott arra, hogy IC-vel utazzak haza.
A pénztárnál nyomban kértem is helyjegyet a Hajdúra.
Kézbe véve az új szerzeményt feltűnt, hogy negyedikei dátum szerepel rajta.
Visszafordultam az ablakhoz, és bizonytalanul azt mondtam:
– Nem mernék megesküdni, hogy nem negyedike van, de ha mégsem negyedike lenne lehetne, hogy mégis ma utazzak haza?
A pénztáros rámeredt a monitorra, és így szólt:
– Pedig ezen is negyedike van. Vajon mióta?
Azért én kaptam szép új másodikai jegyet, és hipp hopp, már itthon is vagyok. 🙂


Második piros

Szerdai vonatozásom igen érdekesre sikeredett.
Ahogy elhagytuk Debrecent, a fülke ablaka lezúgott.
Semmi baj, gondoltam.
Feltolom, beakad és kész.
De nem.
Hiányzott a beakadó kar.
A keretben található papírdarabok azt sejttették, hogy nem én leszek az első, aki fennmaradásra próbálja bírni az ablakot.
A szakadt, koszos vonat előnye, hogy mindig akad a fülkében ez-az, amivel például ablakot lehet szorítani.
Nekem egy viszonylag steril újságra esett a választásom.
Több kísérletem is kudarcba fulladt.
Közben a bérletemet megszemlélő kalauztól megérdeklődtem, nem hord-e magánál esetleg egy méteres drótot?
Persze nem hordott, így én ügyeskedtem tovább.
Úgy Hajdúhadház környékén sikerült végre úgy beszorítanom az ablakot, hogy hazáig már nem csúszott le.
Aztán tegnap este, mikor beléptem a fülkébe, ösztönösen az ablakra néztem.
Meglepett, amit láttam.

A lehúzónál egy zsír új beakadó valami ragyogott.
Nem tudom, valóban ugyanaz a fülke volt-e, de az új kilincs bizonyítja, javítják olykor a vagonokat.
Ezért az újabb pirospont.


.

Én sem…


.

Tegnap reggel kevesen hitték, hogy vége a sztrájknak.


.

Igaz, a kép még nyáron készült, de nagyjából így látom a megegyezés szándékát, a vasutasok képviselőinél.
Nyáron viccesnek láttam ezt a képet.

Most annyira nem vagyok vicces hangulatban.
Úgy gondolom, nincs joga senkinek az én munkahelyemmel játszani.
Főleg nem úgy, hogy szinte már csak az a cél vezeti, hogy a sajátját megőrizze.


Pirospont

Ahogy annak idején mondtuk, öt pirospont egy mezei mókus.
Ettől a MÁV ugyan még távol van, de az első pirospontot megszerezték.
Valahogy nekem is jól esik pozitív dologról írni.
A történet, amely elvezet a díjazáshoz:
Ahogy szoktam, nagyjából vakon indultam el a vonathoz vasárnap.
Óránként úgyis jár, elég gyakran késik is, fölösleges hát halálra idegelnem magam a rohanással.
Most azonban úgy 3-4 perccel a hivatalos indulás után estem be a pályaudvarra.
A kijelzőn vonatnak nyoma sem volt, gondoltam, irány az információ.
Kis lelkiismeret furdalással félbeszakítottam az alkalmazott csokimajszolását, és érdeklődtem.
A bosszúvágy legkisebb jele nélkül érkezett a válasz.
A személy ma pontosan érkezett, és indult is.
És ekkor jött a pirospont-generálós mondat:
De ha siet, mától ismét 130 forint a helyjegy Nyíregyházáig.
Megköszöntem a jó hírt, és indultam a pénztárhoz.
Érdekes módon a pénztáros is csokit majszolt.
Lehet, hogy a hálás utasoktól kapták? 😀


Unom már

…hogy azért nézzek hírportálokat, hogy tudjam, mikor hogy jutok el a munkahelyemre.
…hogy azért vegyek ki szabadságot, hogy ki ne rúgjanak, mert nem érek be.
…hogy ha éppen nem sztrájkolnak a vasutasok, akkor is késik a vonat.
…hogy sztrájkolók vigyorognak rám a tv-ből.
…hogy holnap, miközben hajnalban gyalogolok keresztül a városon az állomásra, a buszsofőrök a melegedőben falják a szakszervezet júdáspogácsáját, mint tették azt vasutas társaik nemrég.
…hogy pohos, jól fizetett szakszervezeti vezetők a családok karácsonyával zsarolnak.


1/2

Folytatódik az egy darab egyes számot oldalán viselő vagont olykor tartalmazó, de egyébként csak másodosztályú kocsikkal közlekedő vonatunk története.
A mai szakadt, ütött-kopott, koszos vagonos világban felüdülés egy nem izzadós-műbőrüléses kocsi felbukkanása.
Még akkor is, ha csak itt-ott van fűtés és világítás, és némely ablakot felhúzni sem lehet.

Ilyen külsőségek láttán az ember nem is gyanakszik arra, hogy ez a kocsi a pályaudvari és Elvirabéli kiírás, és a hangosbeszélőn ugyancsak közölt “csak másodosztályú, nemdohányzó kocsikkal közlekedik” bemondás ellenére elsőosztályú.
Eddig a kalauzok sem gyanakodtak erre.
Így hát ha néha felbukkant a szerelvényben a kocsi, igyekeztünk ott helyet találni.
Csütörtökön azonban morcos, szigorú tekintetű kalauz érkezett, és emígyen szólt: “A másodosztályon kellene majd keresgélni legközelebb!”
Hiába érveltünk azzal, hogy a kocsi állapota a másodosztály szintjét sem üti meg (márha nem a mávos normát nézzük), merthogy ott is alapvető lenne a világítás és a fűtés, nem tágított.
Ennél érdekesebb csak az állomási információs hölgy levezetése volt.
Szerinte ha az ugyanazon a vonaton olykor-olykor megjelenő szakadt nem műbőrülésessel szeretnénk utazni, annak a következő a módja:
1. Kimegyünk a peronra
2. Megnézzük, van-e olyan kocsi, amelynek oldalán egyes szám díszeleg
3. Visszamegyünk a pénztárhoz, és vásárolunk első osztályú pótjegyet
4. Megpróbáljuk elérni a vonatot.
A jogosan felmerülő kérdésre, miszerint:
Miért nem mondja be a “műsorközlő”, hogy ma éppen van elsőosztályú kocsi is, a válasz értetlen arccal a következő volt:
Mert fogalma nincs, nem ő állítja össze a vonatot.
Gondolom a vonat összeállító más szakszervezet tagja, és így bizonyára csak az oly ritka sztrájkok idején beszélnek…


1

Keddre nagyjából megbütykölték azt a vagont, amelynek oldalán jókora egyes hirdeti előéletét.
Ahogy írtam korábban, ez egy csupa másodosztályú kocsiból álló szerelvény része.
A múlt héten a kiégett elektromos hálózat jeleit mutatva közlekedett, de mára feltámadt.
Illetve gyógyulgat.
Már nincs égett szag, majdnem minden fülkében megy a fűtés és a világítás.
Biztosan mehetne a többiben is, ha nem hiányoznának a vezérlés eszközei az ajtó fölött.
Így viszont egyedül vagyok a fülkében.
Ez is valami.
Néha jó a magány.
Persze nem ártana pici fűtés.
Van egy teljesen üres fülke is.
Itt ugyan van fűtés, nem is akármilyen, de az ablakot nem lehet felhúzni.
Gondolom, ezért került csak másodosztályú szerelvénybe.


Apróság

Tegnap sikerült a fél órával korábbi vonatot elérnem.
Ígyhát módom nyílt némi bevásárlásra.
És bár megjelentek már az utcákon a közelgő ünnepek szimbólumai, én még nem ezekre készültem.
Mezei éléskamratöltős bevásárlás volt.
Ha már lúd, legyen kövér, gondoltam, és nem a hagyományos bérletes-nyolcasbuszos hazautazást választottam, hanem a belvároson keresztülit.
Így nagyjából azon az útvonalon haladtam végig, ahol számtalanszor az elmúlt években.
Láttam, hogy a sétáló sétálható részében is megjelentek a fényforrások még fény nélkül.
És ha már a lúdnál tartunk… készülődik lassan az album.


Valami történt

A vonat pontosan érkezett.
Aztán talán Bocskaikertnél sokáig álltunk.
Majd kék villogó fény tűnt fel a vonat egyik, majd másik oldalán.
Kis idő múlva lassan elindultunk.
Vagy húsz perc késéssel érkeztünk.
A buszon ismerősnek tűnő, és ismeretlen arcok.
Mp3 játszó bekapcsol, külvilág kizár.
“Lehajtott fejjel mindegy, mi megy a horizonton”
Stadionnál le a buszról.
Negyed nyolcra már haza is érek.
Szuper.


Változatosság

Tegnap reggel egy első osztályú kocsit találtunk a vonat elején.
Legalábbis kívül hatalmas egyes volt rajta.
Mivel a vonat “leírása” csak másodról szólt, nyugodtan felszálltunk.
A kocsiban eszméletlen büdös fogadott, mintha elektromos tűz lett volna nemrég.
Ezt támasztotta alá, hogy sem világítás, sem fűtés nem volt.
Feladtuk hát a magasabb komfortot.
A meglepetéseknek azonban még nem volt vége.
Valószínűleg villanyszerelő vállalkozás középvezetője lehetett egyik fülketársunk.
Ezt abból gondolom, hogy útközben megtanultunk elektromos hálózatot tervezni, kitanultuk, hogyan kell telefonon üvöltve-káromkodva helyre tetetnni az otthon maradottakat, nehogy úgy érezzék, lazíthatnak.
Aztán a stresszes állomáson – kitaláltad, Hajdúhadház – furcsa vasutasok szálltak fel.
Illetve vasúti alkalmazottak.
Ettől kezdve a MÁV belső ügyeit hallgathattuk a jól táplált és jól értesült triótól.
Meg némi SZJA törvény értelmezést.
Szószólójuk, aki olyan sötét volt, hogy szerintem tőle égett ki a villamos hálózat a másik kocsiban úgy vágta le magát másfél mázsájával a három fizető utas közé, hogy komolyan aggódtam testi épségükért.
Szóval érdekes utunk volt.