Mottó: Hogy hívnak kislány, mi van a kosaradban, és hová mégy?
… bár így, hogy a címmel lelőttem a megfejtést, nem sok értelme maradt.
Szóval nyaraltam kicsit, ami az első fél nap után inkább tűnt túlélőtúrának. 🙂
Mesélek.
Valamilyen iskolás koromban voltam legutóbb Esztergomban, ami eleve okot adott a nosztalgiázásra. Erre tettem még egy lapáttal, mikor a vonatozást is bevontam a körbe. Meg a buszozást is.
A 14-es buszon “áttáncoltam az éjszakát”, mert ilyen dolgokat kedvel a buszvezető a korai órákban.
Nagyon azért nem mertem kockáztatni, így az IC-t választottam a hosszú útra, amely igen jól teljesített, alig pár perc késést szedett össze a Nyugatiig, és semmi más kalandot nem hozott a jó három óra.
Miközben bámultam a tovafutó repceföldeket, és az őzekedő állatokat kiderült, hogy a kalauzok már vörös fényű lézer fegyverrel támadnak. Nyoma nincs már a három funkciós lyukasztónak, amelyről úgy egy évtizede komoly tájékoztatást kaptam.
A Nyugatiban leszállva a hangosbemondó éppen közölte, hogy 2 perc múlva indul a csatlakozó vonatom. Mivel az útra készülve nem égett a retinámba a pályaudvar térképe, így jobb híján a futó utastársaimat követtem, nem hiába.
Az Esztergomba tartó zónázó egy teljesen más világ.
Míg az IC-n a talán 6 darab plafonon lógó kijelzőn a vasúttársaság logója világított végig – talán egy matrica is elég, és olcsóbb lett volna -, kimaxolva ezzel minden tájékoztatást, itt a próbaüzemű utastájékoztató nagyon király volt. Folyamatos információ arról, hol tartunk, mikorra kellene, és mikorra érünk a következő megállóba, és onnan mivel, hova juthatunk el. Szóval ez nagyon tetszett. Meg az is, hogy szinte hangtalanul siklottunk.
Itt talán 3 perc volt az eltérés a tervezett és a valós érkezés között – természetesen a MÁV javára -, de ez említésre sem méltó szerintem. Legalábbis nem láttam harakirit elkövető vasúti alkalmazottakat. 🙂
Szóval megérkeztem Esztergomba.
Kinéztem, hogy kb. 3 kilométer az út gyalog a szállásig, az semmi. Igenám, de macskakőre gondolva elvetettem a gurulós bőröndöt, és egy jókora válltáskába tuszkoltam egy heti túlélésem minden kellékét. Igen, a laptopot, és a fotós cuccot hátizsákostól is.
Zsebemben a maps asszonya zsörtölődött, mikor úgy gondoltam, tudok egy rövidebb utat, és nagy gond nem is volt az utolsó pár száz méterig, ahol is hegymenet következett. Ez ekkor a batyummal a vállamon nagyjából annyira hiányzott már, mint mókusnak az erdőtűz.
Mégis megérkeztem, és a dolgok kezdtek jóra fordulni. Megemlítem, mert megérdemlik. A Hotel Adalbert Szent György Házban volt a szállásom, és csak ajánlani tudom őket, csak jót tudok írni róluk.
Beköltöztem, és felfrissülés után indultam is körülnézni. Mivel semmit nem akartam a vállamon tudni, így ezen a délutánon csak néhány mobilos képet készítettem.
Másnap reggeli után már turistaként keltem útra. Mivel azonban 10 előtt nem nagyon van nyitva semmi, kivéve a Coop-ot, ami ugye nem turista attrakció, hegyre fel, hegyről le-t játszottam, amolyan szabadtéri japán turistásat, amiből jónéhány kép született.
Közben kiderült, hogy nekem volt igazam előző nap a maps-szel szemben, így megtakaríthattam volna vagy 5-600 méter hegyi meneten, ha az alagúton megyek át. Ebéd után az is kiderült, hogy a szállás parkján átsétálva az étterem is vagy 50 méterre van, szemben az általam előnyben részesített körbemenés 400 méterével.
Délután – és már mindjárt a végére érek az első fejezetnek – elsétáltam a szlovák határig, hogy szép képeket készítsek a várról és a Bazilikáról, majd a korábban “oda születni kell” jelszóval elvetett hegymászást is teljesítve a Szent Tamás hegyi kápolnát is felkerestem. Kicsit furcsa volt nekem a harangszó helyett a hangszóróból megszólaló zene, de láthattad a közösségi oldalon, nem szaladtam el tőle.
Este még készítettem pár kivilágításos képet, ha már pár száz méterre laktam a látványosságtól.

Ezzel mára be is fejezem, nézegess képeket az ittenire klikkelve, ha nem dőltél még ki! 🙂