Nem ma volt, de azért még jól emlékszem arra a karácsonyra, mikor villanyvasutat kaptam ajándékba.
Nagyon sokáig ez volt a kedvenc játékom.
Aztán jóval később volt egy időszak, mikor rengeteget vonatoztam kedvtelésből, szórakozásból.
Egy ideje pedig kényszerből vonatozok.
Minden időszaknak megvannak a maga élményei.
Valamiért mégis az első kettőre emlékszem szívesebben.

Tegnap délután ismét annyit késett az IC, hogy úgy döntöttem, inkább ezzel utazom, mint a jó tíz perccel később érkező személlyel.
Rossz választás volt.

Külön fizettem azért, hogy egy életveszélyes vonaton utazzak,

• ahol nem működött a légkondicionáló,
• ahol nyitott vasúti kocsi ajtóval utaztunk (nem fülke, kocsi!)
• ahol a folyosó végén a biztosíték- és kapcsolószekrény ajtaját nem
  lehetett becsukni
• ahol a szülők nem merték a folyosóra engedni a hőgutával küszködő
  gyermekeket
• ahol ötven kilométer megtétele alatt nem került elő egyetlen vasúti
  alkalmazott sem, holott máskor kétszer-háromszor is végigportyázza a
  szerelvényt
• ahol a Inter City közel fél óra késéssel érkezett.

A képen a nyitott (bezárhatatlan) ajtós kapcsolószekrényt látod.
Az egyetlen világító visszajelző lámpa a nyitott kocsiajtót jelzi.
A kép menet közben készült.

Busz

Tegnap kicsit elaludtam.
Kénytelen voltam egy későbbi busszal utazni.
Ismerős volt a sofőr arca, de éppen Edda szólt, gyanútlanul felszálltam.
Persze nem ős-Edda.
Feltűnhetett volna.
Az ajtó bezárult.
A következő percben jött is a lakodalmas…
A múlt heti 12-es buszos sofőr a héten 14-esezik.

Pályaudvar

Jókora felfordulást okozott a debreceni pályaudvaron a hétfői tűz.
Az állomás munkatársai sokat tesznek a megfelelő tájékoztatásért.
Tegnap várakozás közben mégis vigyorogva figyeltük az ügyfélszolgálat ajtaját.
Az ügyfélszolgálat üvegajtaja mozgásérzékelővel, két oldalra, automatikusan nyílik.
Valamelyik munkatárs – gondolom, nem kis megpróbáltatások árán – ezekre a mozgó üvegszárnyakra ragasztgatta a tájékoztatást.
Gondterhelt utas boldogan közelít a kiírás felé.
Mikor végre olvashatná, működésbe lép az automatika, és a kiírás elmenekül.
Utas ösztönösen oldalazva utánalép, ki a mozgásérzékelő látószögéből.
Az ajtó bezáródik ismét magányba menekítve a kiírást.
És ez így megy naphosszat…

Vonat

Még próbálkoznak a debreceni pályaudvar összerakásával.
Pár napig biztosan eltart még.
Így az összes vonat késik.
Az IC-k is úgy 20 perc körül.
Tegnap a Tiszával utaztunk.
Apafáig simám tartottuk a már korábban összeszedett 20 percet.
Itt azonban megálltunk.
Megszólalt a hangosbeszélő:
– A vonat 5 percet várakozik. Kérem az utasok tájékoztatását.
Gondolom, ez volt a papírom…

Tájékoztatás

Úgy tűnik, a mai nap fő témáját a vasút szegélyezi.
A nap ahogy indult, úgy is folytatódott.
A napközbeni történésekre nem pazarolok szót, dolgos hétköznap.
Este azonban kicsit sikerült tovább maradni a munkahelyen, így későbbi vonattal indultam haza.
A nap talán egyetlen pozitív dolga, hogy az IC néhány perces késése éppen jól jött, elértem.
Mire kiloholtam a szokásos nyolcadik vágányra, éppen az utolsó két kocsit akasztották le.
A peronon valamikori kollégámmal futottunk össze, együtt szálltunk fel az utolsónak maradt kocsiba.
Elhelyezkedtünk, és már indult is a vonat.
Ebben a pillanatban a kocsi elején kávéval kezében megjelent egy férfi.
– Lecsatoltátok anyámat! – mondta félhangosan mint kiderült a mögöttem álló kalauznak.
A kalauz gondosan kezelgette a jegyeket, keveset foglalkozott a férfi mondatával.
Igaz, a panaszkodót irodalmi túlzással sem mondhattuk józannak, bár a kávét hősiesen egyensúlyozta.
Aztán látva, hogy egyedül maradt panaszával, gyorsan felhajtotta.
A kalauz lassan odaért hozzá.
– Lecsatoltátok anyámat! – ismételte meg elkeseredve a mondatot a férfi.
Kiderült, hogy anyjával utazott, aki a Debrecenben lekapcsolt két kocsi valamelyikében maradt, míg ő a büfékocsiba ment kávéért.
Az a két kocsi ekkor már Mátészalka felé tartott a kalauz szerint, aki nagynehezen rávette magát egy telefonálásra.
Aztán közölte a férfival: az anyja leszáll Mátészalékán, és majd valahogy eljut Záhonyba, ahová egyébként mindketten igyekeztek.
Talán a másik vonat kalauzával beszélhetett, mert megkérdezte, kit keressenek azon a vonaton.
Látszólag tehát megtett mindent, amit csak lehetett.
Néhány dolgot azonban mégsem értek.
Ha Záhonyba készültek, miért a Mátészalkára tartó kocsiban ültek eredetileg?
Ha nem oda szólt a helyjegyük mondjuk a kalauz jegyvizsgálatkor miért nem figyelmeztette őket, lekapcsolják a kocsikat?
(Ha így tett volna, valóban utaskísérő lehetne a neve.)
Amikor Debrecenben lekapcsolták a két kocsit – vagy pár perccel előtte-, legalább a két kalauz egyike miért nem ment végig a maradó kocsikon?
Lehet, hogy nem dolguk, de talán beleférne a munkájukba kis figyelmesség.
Mint ahogy én Nyíregyházán – az egyetlen helyen, ahol az IC még megállt – is elvártam volna, hogy figyeljenek a pórul járt utasra, aki magába roskadva hajtogatta:
– Anyámat lecsatolták. Valahol majd csatlakozunk.

Úgy tűnik, igen jól sikerült a vasutasnap a hétvégén, ma ugyanis nem nagyon tudták felvenni a munkát szegények.
Miközben hétvégén a Múzeumfaluban zajlott a vasutasvigalom, a fizető utasok ismét azon gondolkodhattak, hogyan jussanak el munkahelyükre.

Reggel – csak hogy el ne szokjunk a pályaudvarra menéstől – a vasútállomásnál gyülekezünk.
A váró meglehetősen kihalt.
Aki teheti, más utazási módot választ, aki nem, megpróbálja megbeszélni a munkahelyén.
És bízik benne, most sem rúgják ki…
Ugyan ki mer elindulni reggel a vonathoz, ha hétvégén azt hallja a szakszervezeti “érdekképviselőktől”, hogy “akkor sztrájkolunk, amikor úgy gondoljuk”.
Ki akar megállapodni egy olyan “vezetővel”, akinek az elmúlt hónapokban négy-ötféle ötlete is volt a sztrájkra?
Ki akar megállapodni egy olyan “vezetővel”, aki figyelmen kívül hagyja a korábbi megállapodásokat?
Ki veszi egyáltalán komolyan?
Ha a követeléseit nem is sikerül elfogadtatni a fő szakszervezetisnek, a munkahelyét azért sikerül tovább rombolni.
Illetve a társaiét, akiket képvisel(nie kellene).
Mert ő védett, az ő havi hárommillája biztos, ráadásul neki sztrájkolni sem kell.
Nem lepne meg, ha még túlórapénzt is felvenne a hétvégi sztrájktárgyalásokért.
Kíváncsian várom a sírását, ha a megcsappant utasforgalom miatt elkezdik kirugdosni a vasutasokat…
Addigra az országból is kiölik a szolidaritást, és a vasutasok miatt kirúgott, megszivatott, valóban dolgozni akarókat nem nagyon érdekli majd, mi lesz a vasutasok sorsa.
Mint ahogy most őket sem érdekli a többieké…
Azt hiszem, a vasúttársaságra ráférne kis fejlesztés, de az agyakban is rendet kellene csinálni.
Mondjuk nem csak vasutaséknál…

Azonban azt is elfogadhatatlannak tartom, hogy pénzhiányra hivatkozva koszosak, büdösek, veszélyesek a vagonok.
Mert lehet, hogy kevés a pénz, de a takarítókat mégiscsak azért fizetik, hogy takarítsanak.
Ráadásul idejük is lenne takarítani, amennyit mostanában dolgoznak.
Sőt, ezt a gondolatmenetet követve valóban szegény az, aki megengedheti magának, hogy akkor dolgozzon, amikor kedve van?
Nézem hétvégén a szakszervezetis nagytudásút, mert míg ők mulatoznak, nekem azon kell törnöm a fejem, hogyan megyek dolgozni.
Azt mondja, tarthatatlan, hogy a kezdő jegyvizsgáló havi kilencvenezret vigyen haza.
Én is ezt mondom.
Miért is vinne haza ilyen sokat?
Hányan dolgoznak (dolgoznának) ennyiért, vagy kevesebbért hosszú évek óta.
Dolgoznak.
Nem sztrájkolnak…

Azt ígértem az este, hogy ma talán megírom a tegnapi történéseket.

Tegnap este sikerült a fél hetes vonatot elérnem.
Zenét hallgattam hazafelé.
Kis agymosás.
Hajdúhadházon egy három fős csoport is leszállt.
(Többen is leszálltak, de a történet szempontjából ez a három fős az érdekes)
Egyikük nyakában – ahogy ez abban a társaságban divat – jókora vastag lánc lógott.
Néhány vonaton maradt hasonszőrű igyekezett megalkudni a láncra.
A társaság közben a kalauzt győzködte, hogy várja meg a vonat az üzletkötés végét.
Kompromisszumos megállapodás született.
A kalauz a szép új menesztőtárcsáját pihentetve előrekiabált: Várjál egy kicsit!
Aztán tényleg csak pár percet vártunk.
Az üzlet nem köttetett meg, talán a vevő sokallta a 110 ezres árat, talán a kalauz unt rá a statisztálásra.
Továbbmentünk.
Még egy üzlet, ahol nem kaptak jutalékot a vasutasok.
Talán majd ez lesz a következő sztrájkcél… gondoltam.

Aztán itthon a már szokásos hetesbuszozás.
Az első kanyarban jókora kattanás a busz elején.
A sofőrt láthatóan nem érte váratlanul.
A következő buszmegállóban lazán leszállt, két jólirányzott ütést mért a busz elejére.
Illetve gondolom, csak az egyik lehetett jólirányzott, különben miért ütötte volna tovább szegény buszt.
Mindenesetre ezután nem mert többet kattanni. 🙂

– kérdezte a pénztáros péntek reggel a pályaudvaron.
– Gondolkodtam. – válaszoltam megpróbálva elvágni a további kérdések útját.

Előzmény.
Előző havi vasúti bérletünk hétvégén járt le.
Fontolgattuk, megvegyük-e a következőt, hiszen ismét megkaptuk a sztrájkfenyegetést a vasutasoktól.
Aztán úgy döntöttünk, nem támogatjuk a munka nélküli pénzhez jutást.
Beálltunk hát egy-egy pénztárhoz, és egy hétre előre kértünk jegyeket, számlákkal.
– Miért kell külön számla? – hangzott ez első kérdés.
– Hogy sztrájk esetén könnyebb legyen visszaváltani. – válaszoltam.
Ekkor hangzott el az ominózus kérdés, és válasz.
– Nem lehetne egy számlán? – próbálkozott még a pénztáros – Nekem egyszerűbb lenne, és akkor is vissza lehet váltani, majd írunk új számlát.
– Nekem is egyszerűbb lenne a bérlet, mint eddig, csak ahhoz dolgozniuk kellene, – próbáltam meggyőzni – az utólag kiadott számláról pedig olvasgasson még kicsit. – tereltem vissza ismét munkájához.

Mint láthatod, Gaskó urat sem az eszéért szereti, aki szereti, elég könnyen kiszámítható volt a kapcsolódása a BKV-sztrájkhoz.
Így ma ismét autózunk, alkalomadtán pedig visszaszerezzük a menetjegyek árát.
Az unatkozó vasúti alkalmazottaknak pedig némi feladat megoldását javaslom a kreativitásuk fejlesztéséhez.
Érdemes lenne elgondolkodniuk például egy kevésbé látványos, ám működő ablakzárási módon.

Ha tudom, mi következik, eszemben sincs takarítást szorgalmazni a MÁV-nál.

Még mindig Debrecen.
Pályaudvar.
Este nyolc előtt pár perccel.

Kiderül, hova érkezik az IC.
Irány a szokásos nyolcadik.
A kép azonban korántsem szokásos.

A máskor csak koszos, szemetes aluljáróban most bokáig áll a szutykos víz.
Lent pedig három lelkesnek éppen nem mondható ember varázsol egy hosszú gumicsővel.
Semmiképp nem hiszik el, hogy a víz nem folyik le magától.

Igaz, ők gumicsizmában vannak, tehát lehet, mégis sejthettek valamit.
Eközben az IC utasai átkelnek a holt tengeren.
Kevesen állják meg, hogy ne méltassák a vasúttársaság mai meglepetését.

Az IC-n fűtenek.
Lassan száradnak az átázott lábbelik.
Rothadó erdő illat tölti be a vagont.

Avagy az utastájékoztatás hiánya.

Pénteken sikerült időben elindulni a munkahelyről.
Örültem, hogy így időben hazaérek, és eljutok az Óperentzia koncertre.
Mivel a vasutas szakszervezet megígérte, hogy egy jó hétig folyamatosan dolgoznak, azt hittem, semmi nem állja utamat.
De – mint ahogy azt pár órával később megfogalmaztam – nincs nagy különbség a munka és a sztrájk között.

A vasútállomásra érve hiába kerestük a vonatunkat.
Az információnál – beállva a sorba – rövidesen kiderült, reggel kaptak egy lapot, amelyben bizonyos vonatok más időpontban történő indítása szerepel.
Debrecenben a párbeszédünk a következő volt:
– Miért megy máskor a vonat?
– Vágányzár.
– Minden Nyíregyházára induló vonat?
– Igen.
– Az IC is?
– Igen.
– Kaphatunk másolatot a lapról?
– Nem.
– Megtalálható valahol az infó?
– Nálam.
– Máshol?
– Nem tudom.
– ….

Megvártuk a vonatot.
Az első állomásnál előzött meg az IC.
– Tehát az IC nem. – állapítottuk meg.
Aztán még néhány állomáson álldogáltunk.
Gondolom, felborult a menetrend.

Jelentős késéssel mégis megérkeztünk.
Újabb kísérlet a változásleírás megszerzésére.
Itt is sikertelenül.
– Ez az egy példány van.
– Fénymásolat?
– Nincs fénymásolónk.
– Fax? Az is tud másolni.
– Nincs.
– Valamilyen elérhetősége?
– Nem tudom.
– Akkor vajon miért ül itt (mikor éppen nem sztrájkol?)
– Máskor is szokott késni a vonat, ez meg nem is késés, mert kiírtuk.
– És úgy gondolja, a késés a természetes állapot? Most is az állomáson tudom meg, mikor megy, meg sztrájkkor is. Csak most gyakrabban jár.
– Mindenki velem veszekszik!
– Nem a személyével van bajom, hanem a tájékozatlanságával.
– Írja le!

Leírtam.
A fogalmazás címe: 14. sz. panaszlap.

– Maga úgyis tudja, mit írt, nem baj, ha az olvasható példányt meghagyom a kolléganőnek? (Takarékosság van. 1 lap a füzetben – ez marad is benne -, és két A4-es lap betéve indigóval. Olvasható a válaszoló kolléganőnek, olvashatatlan az utasnak, ő úgyis tudja. Fénymásolni úgysem tudnak rá.)
– Nem. Legalább tudja, mire kell válaszolnia…

Most van egy indigóval írt lapom.
Nagyjából a bélyegző és a 14. sz. panaszlap felirat látszik, és egy aláírás valahol a lapon.
Azt nem én írtam.
Az ügyintéző meg ismeri az indigóját.
Összeszoktak.