Egy hete elhatároztam, megnézem a Nyíregyháza Tigers mérkőzését. Nem jártam még korábban amerikai foci meccsen, csak néhány bemutatón, gondoltam, itt az ideje ennek is.
A stadionig autóval mentünk. és egyetlen rendőr sem akart felvezetni.
Odaérve leparkoltunk úgy, hogy nem volt lezárva a környék.
Megvásároltuk a belépőt és senki nem akarta beszkennelni a tenyerünket. Sőt, jó szórakozást kívántak.
Leültünk a lelátón úgy, hogy nem kérdeztük meg a mellettünk ülőtől, melyik csapatnak drukkol.
A pályára érkező csapatokat mindenki megtapsolta.
A Himnusz alatt sem szidott senki senkit.
Később sem.

A mérkőzés érdekes, látványos volt, a hangulat fantasztikus a nézőtéren is.

A Tigrisek megérdemelten győztek, a közönség felállva tapsolta meg mindkét csapatot, majd a lelátóhoz érkező hazai csapatot még sokáig ünnepelte.
Kisétáltunk a kocsihoz, és hazamentünk.

Nagyon jó délután volt. Olyannyira, hogy ha alkalmam lesz, újra elmegyek a Tigrisek mérkőzésére.
Persze most is vittem fényképezőgépet, tehát ha klikkelsz az itt lévőre most is egy fotóalbumhoz jutsz.

Ellenpontként pedig egy focimeccs előkészülete manapság. Azt hiszem, ez leginkább a rendőröknek sport. Nekünk csak kidobott pénz.
“Útlezárásra kell számítaniuk 2015. május 23-án 5 óra 30 perc és 24 óra között Nyíregyházán, a Sóstói út és a Stadion köz kereszteződésénél, valamint a stadion előtti útszakaszon.”

A hirtelen nyáriasra fordult időben eszembe jutott az a pár év, amikor nem kellett programon gondolkodni az augusztus 20 körüli napokra, mert biztos volt, hogy az ország minden pontjáról összejön egy remek baráti társaság.
Ekkor még nyoma nem volt a kommunikációban a családi rendezvények, programok fontosságának. Most van. Erre a rendezvényre mégsem jut, jutott támogatás, pedig állíthatom, megszólított évente annyi turistát, mint manapság némely rendezvény.
Emlékezzünk tehát azokra a napokra, amikor a családi, családias rendezvények úgy léteztek, hogy nem kellett “megszervezni” a gyermekek részvételét.
A képre klikkelve éveket utazhatsz ebben a hangulatban. Nekem nagyon hiányzik.

Eljött az idő, hogy így közel egy hónap távlatából összeszedjem a gondolataimat a Helló Nyíregyháza című rendezvényről.
Évek óta vesszőparipám, hogy miért kell ezt a rendezvényt pénteken, azaz munkanapon csinálni? Idén a “szórakozzon együtt a család hétvégén” jelszó jegyében sem történt máshogy, idén is péntek volt a kiszemelt nap a Helló megrendezésére. Gondoltam, megnézem végre, miért fontos a péntek, a hétköznap, és szabadságot vettem ki, hogy az egész rendezvényt figyelemmel kísérhessem.
Jó 10 órát töltöttem a belvárosban, hogy megkapjam a választ kérdéseimre.
Mi a célja a rendezvénynek?
Miért nem lehet hétvégén?

Haladjunk szépen sorban a történésekkel, és közben hátha meglesznek a válaszok.
Fél kilenc körül értem a Kossuth térre, ahol iskolások, óvodások szépen intézmények szerint rendeződve gyülekeztek. A város vezetői és vendégeik kilenc után pár perccel érkeztek a színpadra, ahol aztán a köszönésektől a cukorágyúig terjedt a délelőtti, nagyjából fél órás program. Ennek lényege, hogy a színpad előtt a kamerák kereszttüzében a téren összegyűlt fiatalok a kivetítőn megjelenő köszönéseket kiabálják, miközben magasba nyújtják narancssárga karkötős kezüket. Jutalmul cukorágyúból savanyúcukrot lőnek közéjük.

Ezzel a nagyszínpad délelőtti programjának vége is. Mindenki haladjon tovább, nincs itt semmi látnivaló, tessék menni zajongani a művház elé, gyerekek meg irány az iskola.
A “Miért nem hétvégén?” kérdésre meg is van a válasz: ilyenkor könnyű összeszedni gyerektömeget a színpad elé, ami igen jól mutat az esti híradóban. Nem nagyon láttam még legalább négy kamerával kivonulni a helyi médiát…

A délelőtt további részében – ahogy azt majd a fotóalbumban megnézheted – nagyrészt a főtér és a művház között kóboroltam, beszélgettem a művészekkel, árusokkal, közteresekkel, szóval ismerősökkel, és ismeretlenekkel. Ez volt a rendezvénynek az a része, a hol jól éreztem magam, és ez volt az, amit a körítés nélkül is meg lehetne rendezni bármikor.

Dél körül benézve a Kossuth térre a nagyszínpadon a helyi tv (boldog 30. szülinapot!) műsora zajlott, ahol elhangzott az ominózus mondat: “Délután lesznek többen, mikor végetér az iskola és a munka”. Hát igen…

Délután kettőkor kezdődött az a koncert, ami nagyban segítette, hogy pont ezt az évet válasszam kérdéseim megválaszolására. Konkrétan ez volt a másik fő ok, hogy szabadságon legyek.
Az Artézis trió remek koncertjéről korábban már beszámoltam, akár erre is maradhatott volna egy kamera a téren…

A koncert megnyitotta a délutáni programok sorát a nagyszínpadon, amely a szokásos városi rendezvényes forgatókönyv szerint épült fel. Képes tudósításom itt ér véget, mert – bár pár percig a színpad elől követtem a Piramis együttes műsorát, annak színvonala távozásra késztetett, a távolból azonban még követtük kicsit a programot.

A “Mi a célja a rendezvénynek?” kérdés megválaszolását rád bízom, nem lesz nehéz összeszedni.
Szóval nagyrészt olyan dolgok történtek ezen a napon, amik bármelyik napon bele kellene hogy férjenek egy város életébe, és ami sajnos a sok-sok szabályozás miatt elképzelhetetlen. Az utcai zenész, a szobrász, a festő, aki nyilvánosan megmutatja munkáját mind-mind olyan dolgok, amelyek jó hírét viszik a városnak, és annyi kell hozzá, hogy megengedje valaki, hogy ott legyen, ott dolgozzon. Az emberek pedig meg-megállnak, beszélgetnek, nem pedig átbicikliznek a sétálóutcán, mint most. Szóval hangulatos lehetne a belváros, és ehhez nem kell külön nap, nem kellenek a reggel kirendelt, majd a fél órás protokoll műsor után az intézményekbe visszatérő iskolások, óvodások hada, nem kell a rengeteg kidobott pénz. Azt lehetne olyan rendezvényekre fordítani, ami valóban ide, Nyíregyházára csalogatja a turistákat, mert tudják, mi történik.

A mostani eseményről készült fotóalbumot a következő képre klikkelve lapozgathatod.

Idei első fotóalbum megosztásom még a 2014-esek között jelenik meg, tekintve, hogy akkor készültek a képek.
Az album egy délelőtti sétával indul, rövid fotózás volt, mert egyáltalán nem érződött az ünnepi hangulat. Néhány ételes, italos bódé, legalább ennyi üresen álldogáló asztal, és kopár, üres Kossuth tér. Gondolkodtam, hogy kezdjem-e ezzel az évet, de hátha idén változik.
Van egy főterünk, ami a szép események nagy részéből kimarad valamiért. Üresen tátong a VIDOR délutánok jó részén, és üresen tátong az úgynevezett karácsonyi forgatag jó részén is. Mintha valakit zavarna, hogy a városháza előtt vidám emberek legyenek.
Idán az utcai kivilágítások is szegényesebbek lettek. A legfényesebb pont a műanyag jégpálya nélkül maradt tér feletti értelmetlen fényháló volt. Gondolom, a fényfüzér megmaradt múlt évről, már megvolt, hogyan kell rögzíteni, könnyű volt kipipálni. És itt nem hoznék példákat szomszédos városok kivilágításáról.
Az ünnepi készülődés, adventi vasárnapok programjairól írtam már, nem ismétlem, de hogy a szilveszteri-újévi részletes, időpontos programot az egyik fellépő zenekar eventjéből lehet megtudni, mert a város honlapján két értelmes mondatban senki nem bírja leírni, ezt kikérem magamnak. Emlékezz, a hivatalos plakát szerint 22-től Dj, 23-tól Prémvadászok és Szívtiproll, éjfélkor tüzijáték.
Abban bízva, hogy idén a város program-szervezései és azok kommunikálása nem csak egy kipipált feladat lesz, osztom meg most szegényes ünnepi fényes albumomat. Remélem, egy év múlva nem kell újra felsóhajtani, hogy hol vannak azok a régi Krúdy Karácsonyok…
Klikkelj a képre, ha nem beszéltelek még le a nézelődésről. 😉

Pár éve írtam egy jó kis meghívót. Egy amolyan Nyíregyházára csalogatót. Lehet, hogy az utóbbi időben tényleg megkeseredtem, de most akkor sem tudnám nyugodt lelkiismerettel ugyanazokat a helyszíneket ajánlani.
A minap láttam egy képen, hogy néz ki most Sóstó. Tegnap pedig egy videón, hogyan lesz körbekövezve ugyanitt egy fa. Olvasom, újabb közel 6000 négyzetmétert köveznek le. De vajon ki fog a belvárosi kőrengetegből egy másikba vágyni? A divatfutókon kívül ki szeret kőrengetegben futni, még ha rekortánt terítenek is a lába alá?

De van egy másik hely is, ami hétvégén elszomorított. Most így utólag nagyon sajnálom, hogy közel két éve nem jártam a Tuzson János Botanikus Kertben. Készültem, készültem, de mindig közbejött valami, amiről akkor úgy tűnt, fontosabb.
Az első megdöbbenés a bejáratnál ért. Eltűnt az a kilátó, amire olyan jó volt felmászni, és körbenézni a kertben. Gondolom, ezt is “megette az idő”, mint a sóstói nagytestvérét,
A kerten egyébként látszik, hogy amit munkával, kézi munkával meg lehet oldani, azt megoldják. A növények amennyire lehet, gondozottak, de a pálmaház műszaki állapota is siralmas. Talán ha kis pénz csordulhatna a Sóstóra szánt milliárdokból. Pénz, és nem kő.

A most következő fotóalbum a kert szép oldalát mutatja majd. Azt, amire tényleg büszkék lehetünk. Jó lenne, ha csak ilyen lenne itt, és a város többi részén is.
Klikkelj a képre.