Egy legenda haláltusája

2006 februárjának végén fedeztem fel azt a miskolci rendezvényt, amely azóta is a tavasz kezdetét jelentette számomra. Az első szabadtéri koncerteket, még akkor is, ha közben szállingózik a hó, vagy szakadó esőben álldogáltunk a színpad előtt.
A tavasz kezdete volt, mert a három napban mindig volt legalább egy napsütéses, ha szerencsénk volt, több is.
A színpadtól színpadig vándorlás, a program böngészése, a nehéz döntések olykor, hogy a két jó közül melyiket válasszam.
A fesztivál előtti hetekben a fellépők keresése a neten, az izgalom, idén vajon kit, kiket fedezek fel magamnak?
És kit, mit is fedeztem fel?
A jégszobrászokat, a Frappe triót, a fesztivál hangulatot, a tündért, aki mindig vidám volt, a garabonciásokat, a plüss békákat, a Kortyot, Slamó újrakezdését, a Csírázó Búzakalászt, Kiss Erzsit, Harcsa Veronikát, a ZUP-ot, az Apnoe-t, az Ocho Macho-t, a Paddy and the Rats-t, a Crossroad-ot, a Balkan Fanatik-ot, itt láttam fantasztikus Anna and the Barbies koncertet, és itt zenélt a villamos oldalán a Hollóének Hungarica.

Idén aggódva figyeltem a híreket. Pénzügyi gondok, a város támogatása körüli huzavona, a lassan csöpögő hírek a fellépőkről, az áthelyezett fesztivál.
Hetek óta várom a fesztivál programját, és pár napja már nagyon rossz előérzetem van.
A tegnap megjelent fesztiválprogram azonban annak ellenére megdöbbentett, hogy felkészültem a rosszra.
Már nem igazán hiszek benne, hogy csak elírás a program, már nem igazán hiszek benne, hogy nem ez lesz az utolsó Kocsonyafesztivál. Már nem igazán hiszek benne, hogy az emberi butaság nem tehet tönkre bármit. Azt hiszem, a Kocsonyafesztivált is sikerült megölni. Kár érte.
Azért remélem, a múlt évben szerzett barátokkal történő találkozás enyhít majd a keserűségen, legalább egy jó koncert lesz, egy sör mellett sikerül ismét P. Mobil dalokat énekelni, és talán mégis sikerül idén is találni valami más jót is…