Munkaszünet

Nem árulok el titkot vele, ha azt mondom, nem bízok igazán a vasútban. Mára szabadságot vettem ki.
Tegnap reggel, mikor szokásos helyjegyemet szerettem volna megváltani, a pénztáros szomorúan (tényleg) közölte, nem tud adni. Csak arra a vonatra nem, és nem tudja miért, nem működik.
Időm volt, elsétáltam az információhoz, kérdeztem, mi a teendő. Persze rosszkor érkeztem, mert valami fontos beszélgetést szakíthattam félbe. Mondták, fel kell szállni, ha mindenképpen ezzel akarok menni, és venni a kalauznál helyjegyet.
Gyanút fogtam.
– És ugye nála is 130 Ft?
– Ha elhiszi, hogy nem tudtak adni a pénztárnál, akkor annyi. Ha nem, akkor 890, de ír egy panaszlevelet, és visszafizetik.
– Nem lehetne tudatni a kalauzzal, hogy nem tudnak jegyet adni?
– Jó, szólunk neki. – mondta megadóan. De nem szólt…
Én úgy 70-80 főre saccolom a reggelenként erre a vonatra Nyíregyházán felszállókat.
Ekkora meglepetés érte a kalauzt a vonatindulás után.
Telefonált is nyomban, aztán elkezdte beszedni a helyjegyek árát. A normális, és nem büntetéses árat. Rendkívül normális módon, például látva, hogy hárman egy társasághoz tartozunk megkérdezte, összevonhatja-e a hármónk jegyét egy nyugtára. Természetesen megtehette.
Aztán felmarkolta az asztalról a csörgős aprópénzt, és megkérdezte, megvan-e? Mondtuk, igen.
– Én megbízok az utasokban. – mondta mosolyogva.
– Mi is a vasútban. – mondtam én is mosolyogva.
Zavarba jött.
– Csak vicceltem. – ütöttem el a dolog élét.
Ebben maradtunk.