Piacos járat

Ebben a hónapban úgy döntöttem, összvonalas buszbérletet veszek.
Untam már a vonatérkezéskor padlógázzal elhúzó, majd húsz méterrel odébb hosszú percekig a piros lámpánál álldogáló 8-as busz látványát.
Ezentúl enyém a szabadság, mely részén szelem át a várost. 🙂
A múlt héten néhányszor a Kossuth tér mellett vezető útvonalat választottam, és – mint ismert – péntek este le is szálltam ott.
Aztán szombaton úgy hozta a sors, hogy tizenkettes busszal indultam el otthonról.
Szombaton ezt piacos járatnak hívom.
Igyekszem ilyenkor úgy helyezkedni, hogy elkerüljenek a kosaras-szatyros nagyik.
Most csuklós busz érkezett, talán az eső miatt viszonylag kevés utassal.
Megálltam hát a második ajtónál lévő jókora hely egyik sarkában.
Egyedül álldogáltam, sok ülőhely is volt még.
A piacnál is szolid volt a felszállóforgalom.
Nem gyanakodtam, nézelődtem ki az ablakon.
Aztán egyszer csak valami hideget éreztem a lábamnál.
Hátranéztem, és látom, egy tapló kofa tolja a lábam, és a korlát közé a koszos, vizes batyuját.
Az egész álló terület üres.
Szóváteszem.
Természetesen ő van felháborodva, hiszen ő mindig ide szokott pakolni.
Mondom, ha szól, hogy ennyire ragaszkodik ehhez az egy négyzetméterhez, átmentem volna a másik sarokba – még ha nem is érteném, miért nem eleve oda pakolt le.
Én ugyanis a másik sarokból is visszatalálok az ajtóhoz, ha le akarok majd szállni.
És ekkor ért a következő meglepetés.
Azt mondja: gondolta, ha a lábamhoz támasztja a vackait, nem kell vigyáznia, hogy kiborulnak.
No, ekkor léptem el szó nélkül a sarokból, és úgy másfél méterrel odébb, a másik sarokból néztem minden együttérzés nélkül, hogyan kapkod a csomagjai után.
Tudom, szemét vagyok…