Start

Vasárnap fél tizenkettőkor szállok vonatra Debrecenben. A kalauz már Bocskaikertnél elér hozzám, gyorsan kezeli a jegyet, vagy én vagyok az első kocsiban 🙂
Kisebbségi asszony száll fel. Ha háttal állnék is tudnám. Jegye persze nincs.
Meddig utazik? – kérdezi a kalauz.
Háá Hadházig!! – jön a válasz olyan hangsúllyal, hogy a kalauz szinte elszégyelli magát a tudatlanságáért.
Tovább is megy. Nyelek egyet. Az asszonyság útnak indul cigit lejmolni. Valahol sikerrel jár, visszafelé már italhoz próbál jutni.
Vesztemre nálam fejezi be a kört. Kérdés nélkül leül, és fújja a füstöt. Az 1500 forintos jegyemmel én keresek új helyet.
Végülis szerinted lenne értelme szólni ennek a kalauznak? Nem hiszem.
Miközben haladok 50 kilométeren belül a második – és remélem utolsó – helyem felé, eszembe jut a minapi Kossuth téri párbeszédem azzal a közteressel, aki tétlenül nézegette a borozgató hajléktalanokat.
Megkérdeztem, ha én megállnék mellette egy pohár sörrel, mit tenne?
Megbüntetném – mondta -, mert maga ki tudja fizetni.
Nem éreztem jól magam “gazdag” emberként…