Az élő fába is

Hazafelé ma is útba ejtettem a kis parkot.
Reggel-este itt szoktam keresztüljönni.
Kis kitérő, de távolabb esik az utcazajtól, egyik kis nyugalmas színfolt a dübörgő városban.
Általában egy-két kutyasétáltatóval, padon alvó hajléktalannal, egymást felfedező fiatalokkal, napfürdőző idősebbekkel szoktam találkozni.
Most nagyobb volt a nyüzsgés.
Valamelyik reflektorfénytvesztett társaság ismét talált magának egy szobrot, amivel szórakozhat.
Nem érdekel milyen hit-, vagy eszmei csoporthoz tartoznak, egyszerűen már unom.
Unom, hogy lassan húsz éve mindig akad valaki, aki kizökkent a nyugalmamból.
Unom, hogy lassan húsz éve, mikor már lassan csak a télapó nem volt hatalmon ebben az országban, még mindig akad valaki, aki azt nézi, mibe köthet bele.
Unom, hogy egy ideje összeszorul a torkom, ha magyar zászlót lengető embert látok.
Unom, hogy politikával kell foglalkoznom itt is, holott utálom a hazug, kétszínű, érdekhajhász politikát.
Egyszerűen elegem van a sok hülyéből!
Szeretnék úgy végigmenni a parkon, hogy a madárcsicsergésre figyelhessek.
Szeretnék úgy végigmenni az utcán, hogy nem kommunistáznak, zsidóznak, fasisztáznak le azért, mert nem gyűjtöm a szórólapokat.
Szeretnék úgy átmenni a téren, hogy nem zaklatnak kéregetők.
Szeretnék úgy munkába menni, hogy tudom, holnap is mehetek.
Szeretném, ha olyanok lennének az emberek, mint a barátaim.
Akik nem azért barátaim, mert egyformán bólogatunk.
Akik nem azért barátaim, mert mindent egyformán látunk.
Akik akkor is a barátaim, ha nem egy csoportra szavazunk.
Akik akkor is barátaim voltak, mikor egy csoportra szavaztunk.
Akik akkor is a barátaim, ha egyetértünk.
Akik akkor is a barátaim, ha vitatkozunk.
…és akik akkor is a barátaim, ha ritkábban találkozunk.